Közben otthon Ildikó minden este hívta a fiát. Üzeneteket küldött: „Ettél rendesen?” „Hiányzom?” Egy délután lement a ház elé, és a padon ott ült Gabriella, akit régebben mindig kritizált – a frizurája miatt, meg az örökké recsegő telefonja miatt.

– Na, Ildikó, mi újság? – kérdezte Gabriella.

– Márk nem jelentkezik – sóhajtott. – Elrepült ahhoz a… modern nőhöz.

– És te mit érzel emiatt?

– Nem tudom… Azt reméltem, hazajön.

– Visszajöhet – de nem biztos, hogy ugyanabba a lakásba. Felnőtt férfit akartál nevelni, nem? Most az lett.

Ildikó bólintott. És hosszú idő után először nem kezdte el magyarázni, hogyan kellene rendesen rántott húst sütni.

Eszter eközben belépőkártyát kapott az új munkahelyén, hozzáférést a céges rendszerekhez, és sorra ismerte meg a kollégákat. Ebédszünetben gombás hünkálit rendelt – senki nem tette szóvá, hogy hús nélkül kéri. Az ajtaján az új pozíciója szerepelt. Senki nem úgy mutatta be, mint „valakinek a feleségét”. Nem nyitottak rá kopogás nélkül. Este hétkor nem szólt kötelezően a híradó csak azért, mert „azt nézni kell”.

Egy este egy bár teraszán ült. Vele szemben egy férfi, talán harmincas évei közepén. Hogy lesz-e folytatás, még kérdéses volt, de a beszélgetés könnyedén áramlott. Nem vitatkoztak azon, hogyan kell sajtot szeletelni. Nem bujkált a mondatok mögött sértettség vagy fölény.

Csak két felnőtt ember beszélgetett. Egyenrangúan.

– Férjnél vagy? – kérdezte a férfi.

– Voltam. Elváltam attól, aki inkább az anyjához kötődött, mint hozzám.

A férfi felnevetett.

– Erős nő vagy.

– Inkább csak megtanultam, hol a határ – mosolygott Eszter.

És hosszú idő óta először nem hiányzott neki semmi. Nem eufóriát érzett, csak csendes bizonyosságot. Mintha egy makacs, rossz időjárás egyszerűen továbbvonult volna.

Néhány nappal később Márk kinyitotta a postaládát. A borítékon Eszter kézírása.

Belül a hivatalos papír: a válás kimondva.

És egy rövid üzenet:

„Megbocsátottam. De már nem vagyok az a nő, akihez vissza lehet sétálni, ha elfogy a bátorság. És kérlek, a következő nőt ne azért nevezd tökéletesnek, mert csendben tűri mindazt, amit én nem voltam hajlandó. Sok szerencsét.”

Márk leült egy padra az utcán. A papírt nézte, aztán a távolba.

Most már valóban nem maradt semmi, amit félre lehetne érteni.

Vége.