— Dolgozom! — Eszter letépte a fejéről a fülest. — Ne kiabálj velem a saját otthonomban!

— Ez nem a ti otthonotok. Csak megtűrlek benneteket, és már a türelmem végén járok, érted?

— Hálátlan vagy! Befogadtalak!

— Nem befogadtál! A férjemmel jöttem ide, aki még egy ellentmondást sem mer kinyögni neked!

A vita kiabálásba fulladt.

Eszter remegő kézzel nyomta meg a „hívás befejezése” gombot.

A fotelben ülve az arcába temette a kezét, és próbált lassan levegőt venni.

Tíz perc múlva Márk kopogott.

— Eszter… tényleg ennyire rossz?

A nő felnézett. Kibomlott haja az arcába hullott, tekintete üres volt.

— Nem bírom tovább. Ez nem lakás, hanem egy túlélőshow a pokolban.

— Elköltözünk.

— Mikor?

— Beszélek vele.

— Márk… egy éve ezt mondod.

Tiltakozni akart, de a szavak cserbenhagyták. Ismét a hallgatást választotta. Anyját nem akarta megbántani, a felesége pedig — úgy gondolta — majd valahogy alkalmazkodik.

Aznap éjjel Eszter a plafont bámulta. Mellette Márk egyenletesen horkolt. A sötétben minden világosabb volt, mint hónapok óta bármikor.