Hajnalban felkelt, amikor még a ház is aludt.

Pontban hat óra negyvenkor kilépett az ajtón. Napszemüveg az arcán, hátizsák a vállán, a kezében gurulós bőrönd.

Nem csapott zajt. Nem csinált jelenetet. Egyszerűen elment.

Márk a bejárati ajtó tompa csukódására riadt fel. Álmosan ásított, megdörzsölte a szemét. Csak percekkel később tűnt fel neki a szokatlan csend.

— Eszter? — szólt be a konyha felé menet.

Ildikó a tűzhelynél állt kötényben. Az illatok alapján legalább hat emberre főzött, pedig hárman laktak a lakásban.

— Eszter még alszik? — kérdezte Márk, a szoba felé pillantva.

— Biztos vagy benne, hogy itt van? — válaszolta az anyja anélkül, hogy megfordult volna. — A bőröndöt már hajnalban kitolta. Hallottam a sarkak kopogását. A feleséged eltűnt, mint egy tündér. Csak varázspálcát nem hagyott maga után. Kár érte.

— Meg sem próbáltad visszatartani?

— Nem az én dolgom. Te vagy a férje.

Márk berontott a hálóba. Az ágy gyűrötten maradt. A párkányon fél csésze kihűlt kávé. A tükör előtt üres hely — még a hajkefe is eltűnt.