Az éjjeliszekrényen egy cetli.

„Nem menekülök.

Ha maradnék, elveszíteném önmagam.

Te nem állsz mellettem.

És tisztelet sincs benned irántam.

Ennyi.”

Márk lassan leült az ágy szélére. Tenyerébe temette az arcát, és hosszú ideig mozdulatlanul ült a reggeli csendben, miközben odakint a nap végérvényesen felkelt.

Ebben az állapotban ült ott hosszú percekig, amíg az ajtó résnyire nem nyílt, és Ildikó lépett be egy tányér frissen sült omlettel a kezében.

— Nem eszel semmit? — kérdezte óvatos, mégis szemrehányó hangon.

— Anya… — Márk úgy nézett rá, mintha most látná először. — Felfogod egyáltalán, mit tettél?

— Én? — húzta fel a szemöldökét. — Csak helyretettem egy kislányt, aki azt képzelte, hogy attól ő a családfő, mert egész nap a laptopját bámulja.

— Ő a feleségem volt.

— Volt? Ugyan már… Miféle feleség az, akinek még gyereke sincs? Család gyerek nélkül? Ne nevettess.

Márk felállt, hangja remegett az indulattól.

— Mérgező vagy. És ez nem sértés. Ez diagnózis.

— Ne beszélj így velem! — csattant fel Ildikó.