— Hogyan beszéljek? — kérdezett vissza keserűen. — Tönkretetted a házasságomat. Mert neked mindig a középpontban kell állnod. Akkor is, ha ehhez ki kell lökni valakit a saját otthonából.

— Nem volt hozzád való, Márk. Ez csak egy átmeneti botlás volt.

— A pokolba az egésszel! — csapott az asztalra. — Ha valami átmeneti, az te vagy. Én pedig egy felnőtt férfi, aki most azért maradt egyedül, mert gyáva volt bezárni mögötted az ajtót.

Ugyanezen a napon Eszter a pályaudvar melletti kávézóban ült. Az arca nyugodt volt, már-már mozdulatlan. Az a fajta csend telepedett rá, amely hónapok, talán évek alatt gyűlik össze az emberben. Amikor már nincs erő kiabálni. Amikor az egyetlen vágy: eltűnni, és mindent elölről kezdeni.

— Elnézést, nincs egy töltőd? — lépett oda hozzá egy lány, esernyőjéről még csöpögött a víz.

— Tessék — nyújtotta át Eszter a powerbanket. — Nekem már nem lesz rá szükségem.

A lány hálásan mosolygott, majd távozott, maga után hagyva az eső illatát és valami könnyű parfüm finom nyomát.