A háttérben ott állt a férje is, kissé hátrébb húzódva, mintha a többiek mögé bújna.

— Ezek a ti holmijaitok? — kérdezte Erika rekedten, a bőröndökre pillantva.

— Igen — mosolygott Krisztina, kissé zavartan, de nem eléggé ahhoz, hogy visszaforduljon. — Erika néni, nem leszünk útban, ígérem.

— Ugyan már, drága — csicseregte Renáta, és egy lépést tett előre. — Csak aláírsz pár papírt, és megyünk is a hivatalba. Gyerekjáték az egész!

Erika tekintete Zoltánéba fúródott. A férfi vállai lehanyatlottak, arca bűnbánó volt. Nem kérdés: kész tények elé állították.

Forróság öntötte el, majd hirtelen hideg futott végig rajta. Ott álltak az ajtaja előtt, bőröndökkel, gyerekekkel, elvárásokkal — és arra számítottak, hogy engedni fog. Hogy félreáll, mert „így szokás”, mert „család”, mert egy feleségnek alkalmazkodnia kell. Erika némán nézte őket, a kilincs hideg fémét érezve a tenyerében, és tudta, hogy a következő pillanatban rajta múlik minden.

Lassan, kimérten letette a szatyrokat a lába mellé. A kulcsai után nyúlt a táskájában, és abban a pillanatban különös, tiszta nyugalom áradt szét benne.