– Nem – mondta halkan, mégis megkérdőjelezhetetlen határozottsággal. – Ehhez nem járulok hozzá.

– Tessék? – hökkent meg Renáta.

– Azt mondtam, nem. Senkit nem jelentek be ide. Ez az én lakásom, itt én döntök.

– Erika, kérem! – lépett közelebb Krisztina. – Csak átmenetileg lenne szó róla…

– Nem – ismételte meg, majd Zoltánra emelte a tekintetét. – Azt szeretném, ha most elmennétek. Mindannyian.

Zoltán arca elsápadt. Tanácstalan mozdulatot tett a kezével, mintha egyszerre akarná csitítani a testvérét és kérlelni a feleségét. Renáta már épp levegőt vett egy indulatos kifakadás előtt.

– Erika, legalább beszéljük meg…

– Már megbeszéltük – vágott közbe. – És a döntésem nem változott.

Előrelépett, finoman, de határozottan arrébb tolta Renátát az ajtóból, majd a zárba illesztette a kulcsot. Szinte érezte a hátába fúródó pillantásokat: megdöbbenést, sértettséget, felháborodást. Az ajtó nehezen mozdult, mintha maga is tiltakozna.

– Zoltán, ezt komolyan hagyod? – csattant fel Renáta hangja. – A családodról van szó!