Erika a kilincsen tartotta a kezét, és még egyszer visszanézett.

– Zoltán – szólalt meg csendesen. – Most kell választanod.

A férfi tekintete ide-oda járt közte és a rokonai között. A gyerekekre, Renátára, majd ismét rá. Végül lesütötte a szemét. Abban a másodpercben Erika mindent megértett.

Belépett a lakásba, és becsukta az ajtót. A zár kattanása véglegesnek hangzott.

Aznap éjjel Zoltán nem jött haza. Nyolc év házasság alatt ilyen még nem fordult elő. Erika háromig ébren forgolódott, aztán kimerülten elaludt. Reggel a csend ébresztette fel – az a nyomasztó, kongó némaság, amikor az ember biztos benne, hogy senki sincs a közelben.

Felült az ágy szélére, kezében a telefonjával. Nem volt nem fogadott hívás, sem üzenet. Felhívhatta volna ő is, de érezte: felesleges. Zoltán döntött. Vagy képtelen volt dönteni – és ez valójában ugyanaz.

– Elég volt – mondta ki hangosan, és saját határozottsága még őt is meglepte.

Kint a vasárnap a megszokott rendben zajlott. Ilona a szemközti erkélyen teregetett, odalent Eszter sepregette az udvart, a játszótérről gyereknevetés szűrődött fel. Mindenki élte a maga életét. És neki is lesz sajátja – gondolta.