A konyhába ment, és kávét főzött. Vasárnaponként rendszerint együtt reggeliztek. Zoltán a paradicsomos-hagymás rántottát szerette, ő inkább egy bögre teával és egy szendviccsel beérte. Most elővette azt a különleges kávét, amit ritkán bontott fel. Szinte gépiesen töltötte a kotyogósba. A kesernyés illat betöltötte a levegőt.

– Keserű? Kibírom – mormolta.

A kávé kifutott, és neki kellett lesúrolnia a főzőlapot. Miközben törölgetett, azon kapta magát, hogy már a váláson gondolkodik. Nem először lenne. 1998-ban, amikor a gyerekei még kicsik voltak, már egyszer végigcsinálta. Akkor azt hitte, ott a világ vége.

De talpra állt. Most is talpra fog.

Dél körül a bénító üresség helyét gondolatok áradata váltotta fel. Hol lehet Zoltán? Visszajön? És ha igen – mit kezd majd vele? Lehet egy ilyen után még esélyt adni?

Hirtelen felállt, és a hálószobába ment. Az ágy fölött ott függött az esküvői fotójuk: nyolc éve készült. Ő halványkék kosztümben – második házasság, nem fehér ruhában –, Zoltán komoly, szürke öltönyben. Mindketten mosolyogtak.