Leemelte a képet, leült az ágyra, és hosszan nézte. Az arcokat. A tekinteteket. Aztán nem törte össze, nem tépte szét – egyszerűen a komód fiókjába csúsztatta. Néhány közös fénykép követte.

– Ilyen az élet – mondta halkan. – Nem mindig sikerül.

A nappaliba ment, és körülnézett. A tekintete megakadt a hatalmas, barna kanapén. Zoltán ragaszkodott hozzá – „tekintélyt parancsoló darab”, mondta. Erika viszont mindig úgy érezte, agyonnyomja a teret.

Megfogta a karfáját, és húzni kezdte. Nehéz volt, de nem adta fel. Megállt, levegőt vett, újra nekifeszült. Lassan, centiről centire arrébb csúszott. A dohányzóasztal is új helyre került, utána az állólámpa. Mire besötétedett, a nappali teljesen más képet mutatott.

A konyhában kolbászt talált a hűtőben – Zoltán kedvence volt. Megsütötte vacsorára. Legyen ez az utolsó „közös” maradék, gondolta. Az ablaknál állva evett, és nézte, ahogy sorra kigyúlnak a fények a szomszéd házakban.

Később elővette a családi albumot. Lapozott egészen az első esküvőjéig. Ott volt fiatalon, habos fehér ruhában, rózsacsokorral a kezében. Balázs mellette – magabiztos, jóképű. Akkor azt hitte, örökre szól. Hat év múlva mégis összepakolt, és elment a titkárnőjével. Szinte közhelyes történet.