A lapok halkan susogtak. Régi arcok villantak fel: Réka copfosan, Márk térdig felsértett nadrággal, a szülei, akik már nincsenek, egyetemi barátnők, nyaralások, ünnepek. Mennyi minden fért bele az életébe a férfiakon túl is.

A lakásban lassan szétterült a félhomály, de nem kapcsolt lámpát. A fotelben ült, térdét átölelve. Nem sírt. Inkább mintha jég borította volna belülről. Ám a jég alatt ott pislákolt valami új – erő, amit eddig nem ismert.

– Ugyan már – mondta határozottan. – Ezt is túl fogom élni.

Amikor végül felállt, hogy felkapcsolja a villanyt, érezte, hogy könny csordul végig az arcán. Gyorsan letörölte, és bosszankodott magára a gyengeségért.

Ekkor megszólalt a telefon. Zoltán neve villogott a kijelzőn. Erika nézte a képernyőt, ujja a zöld ikon fölött lebegett. A csengés abbamaradt.

Meglepő módon megkönnyebbült. Nem vette fel. Sem magyarázkodást, sem bocsánatkérést nem akart hallani. Most csendre volt szüksége. Tiszta fejre.

Végigment a lakáson, mindenhol felkapcsolta a villanyt. A konyhában, a fürdőben, a hálóban. A nappali közepén állt, és szemügyre vette az átrendezett teret. Eszébe jutott Andrea mondata: „Ha fordul az életed, változtass a környezeteden is. Az új rend új gondolatokat hoz.”