A könyvespolchoz lépett, és leemelt egy régi verseskötetet. Régóta ott állt érintetlenül – Zoltán mindig fanyalgott rajta, minek ilyen „bonyolult” dolgokat olvasni. Erika találomra felütötte, és olvasni kezdett. A sorok egyszerűsége és bölcsessége csendesen simult bele az estébe, és először aznap nem a veszteségre, hanem a lehetőségekre gondolt.

…a fölösleges nyugtalanságot.”

Erika ajkán halvány mosoly jelent meg. Céltalanul sétálni, az eget figyelni – valóban nem hangzott rosszul. Elhatározta, hogy másnap kimegy a parkba. Talán még a gyerekeket is felhívja. Régen találkoztak már személyesen.

Éjfél körül elnyomta az álom a fotelben, a verseskötet az ölében pihent. Álmában nem Zoltán jelent meg, és nem is Renáta szemrehányó arca, hanem az édesanyja. Fiatalon, virágmintás ruhában, ragyogó mosollyal. Átölelte, és halkan ezt mondta: „Tarts ki, Erikám. Erős vagy, megoldod.”

Ahol az ember igazán otthon van

Egy hónap telt el. Zoltán már egy héttel a botrány után elvitte a holmiját – akkor jött, amikor Erika nem volt otthon. Bőröndökbe pakolt, a kulcsot az asztalon hagyta. Sem üzenet, sem búcsúszó. Erika szinte megkönnyebbült, hogy nem futottak össze. Mit is mondhattak volna még egymásnak? A kimondatlan szavak már ott voltak Zoltán elfordított tekintetében, a hosszú hallgatásban.