Renáta kétszer is telefonált. Előbb perrel fenyegetőzött – Erika csak keserűen felnevetett: ugyan miért? –, később sajnáltatni próbálta magát. Válasz híján azonban elmaradtak a hívások.

A mindennapok lassan kisimultak. Erika továbbra is a könyvtárban dolgozott, délutánonként pedig a lakásába tért haza – most már valóban a sajátjába. Minden tárgy ott állt, ahol ő akarta, a színek, a fények, a csend mind hozzá igazodtak. Esténként elővette azokat a könyveket, amelyeket évekig félretett, és megnézte azokat a filmeket, amelyeket Zoltán egykor legyintve „érzelgős női történeteknek” nevezett. Időnként felhívta a gyerekeit is – a fiát Győrben, a lányát Szombathelyen. Beszélt az apró örömökről, a könyvtári eseményekről, de a szakításról csak futólag tett említést. Nem akarta felkavarni őket. Felnőttek már, saját gondokkal.

Csakhogy a gyerekei figyelmesebbek voltak, mint hitte.

Június elején megszólalt a telefon. A kijelzőn Réka neve villogott.

– Anya, hétvégén megyünk – mondta minden bevezetés nélkül. – Márk is jön. Kijössz elénk?