Erika meglepetten pislogott.

– Persze. De történt valami?

– Semmi különös. Hiányzol. Holnapután ott leszünk, tízre érkezünk. Ugye sütsz almás pitét?

Erika elmosolyodott. Az almás pite náluk mindig ünnepet jelentett – születésnapot, hazatérést, összetartozást.

– Hogyne sütnék. Várlak benneteket.

A következő két nap kellemes sürgés-forgással telt. Megmosta az ablakokat, elkészítette Márk kedvenc borscsát, főzött egy nagy adag ribizliszörpöt. A piacon gondosan válogatta az almát a süteményhez. Közben azon kapta magát, hogy rég nem érzett ilyen várakozással teli örömöt.

Szombaton pontosan tízkor megszólalt a csengő. Az ajtóban ott álltak – felnőtt, önálló emberek, mégis az ő gyermekei.

– Anya! – Réka a nyakába borult. Mögötte Márk lépett be, magas, széles vállú, a nagyapjára emlékeztető tartással.

– Szia, anya – köszönt, és puszit nyomott az arcára. – Hogy vagy?

Erika végignézett rajtuk, és úgy érezte, megtelik a szíve.

– Biztos éhesek vagytok az úttól. Gyertek, minden készen van.

A konyhába érve Réka rögtön körbefordult.