— Ha mégis a bejelentés mellett dönt, jöjjön vissza. Készítünk egy részletes megállapodást határidőkkel és feltételekkel. Teljes garancia nincs, de legalább valamennyi védelem igen.

Erika némán bólintott, és a dokumentumokat szorongatva kilépett az irodából. A lépcsőház hűvös levegője megcsapta az arcát, miközben egyre erősebben érezte: ez a döntés nemcsak papírokról szól, hanem az egész életéről.

Az utcára kilépve Erika mély levegőt vett. A mellkasát szorító feszültség nem enyhült, inkább tovább terebélyesedett benne. Most már világosan látta: ez az egész ügy messze nem egyszerű szívesség, hanem komoly következményekkel járó döntés. Szinte csapdának tűnt. És fogalma sem volt, miként hozza ezt szóba Zoltán előtt.

Lassan elindult a buszmegálló irányába, ujjai görcsösen markolták a dossziét. A nap már alacsonyan járt, a házak árnyékai hosszú, sötét csíkokként nyúltak végig az aszfalton, mintha némán figyelmeztetnék valamire.

Amikor repedni kezdenek a falak

Este a konyhában állt, és szinte öntudatlanul kavargatta a levest. Odakint teljesen besötétedett, csak az asztal fölötti kis lámpa égett, meleg, sárgás fénybe vonva a helyiséget. Ez az időszak máskor a nap legnyugodtabb része volt számára – a csend, a várakozás, hogy Zoltán hazaérjen. Most azonban minden idegennek hatott.

Pontban hétkor elfordult a kulcs a zárban. Zoltán mindig pontos volt. Húsz éve dolgozott ugyanazon az üzemben, soha nem késett. A kiszámíthatóság volt a védjegye – a munkában és a házasságukban egyaránt.

— Erika? — szólt be az előszobából. — Itthon vagy?

— A konyhában — felelte, majd magában hozzátette: hol lennék máshol?

A férfi belépett, menet közben kigombolta az ingét, és odahajolt, hogy arcon csókolja. Erika azonban alig észrevehetően hátrébb húzódott.

— Mindjárt kész a vacsora — mondta, és a tűzhely felé fordult.

Zoltán halkan felmordult, de nem szólt semmit. Kezet mosott, aztán leült az asztalhoz, és kinyitotta az újságot. A megszokott esti koreográfia. Erika a férfi lehajtott fejét figyelte. Mikor lett ennyire ősz a haja? És hogyan kezdjen bele abba, ami egész nap nyomta a lelkét?

— Ma járt itt Renáta — szólalt meg végül.

Zoltán nem nézett fel, de az újságot tartó keze megremegett.

— Igen? — morogta. — Hogy van?

— Jól. És mesélt valamit. Úgy tudom, eldöntöttétek, hogy Krisztinát a gyerekekkel hozzám jelentitek be.

Most már felkapta a fejét. Zavart, bűntudatos tekintet nézett vissza rá.

— Erika, félreérted… Renáta csak… tudod, milyen erőszakos tud lenni…

— Nem én értek félre valamit — vágott közbe váratlan határozottsággal, és leült vele szemben. — Ez a lakás az enyém. Nem szeretném, ha bárkit bejelentenének ide a beleegyezésem nélkül.

Zoltán sóhajtott, letette az újságot, majd mintha időt akarna nyerni, kanalazni kezdte a levest.

— Túlreagálod — mondta végül, kerülve a felesége tekintetét. — Renáta szerint csak átmeneti lenne. Néha segíteni kell a családon.

Erika úgy nézett rá, mintha most látná először. Nyolc évig hitte, hogy ez az ember minden helyzetben mellette áll. Most viszont úgy beszélt, mintha a nővére szavai szólnának a szájából.