— Zoltán tud erről? — kérdezte óvatosan, miközben teát töltött.

— Hát persze! — vágta rá Renáta túl gyorsan. — Teljesen egyetért. Azt mondta, te meg fogod érteni. Nálatok mindig is fontos volt a család.

Erika letette elé a csészét, majd leült vele szemben. Ujjai enyhén remegtek. A kétszobás lakás az övé volt, még az első házasságából maradt rá. Nem nagy, de biztos pont az életében. Rajtuk kívül eddig senki nem volt ide bejelentve.

— Renáta, ezt át kell gondolnom — mondta halkan, a teája felszínét bámulva. — Ez nem csak egy aláírás.

— Ugyan, mit lehet ezen ennyit mérlegelni? — legyintett a másik. — A család az család! Nem hagyhatjuk őket az utcán. Vagy nem sajnálod az unokahúgodat? Mindig olyan szépen beszél rólad.

Erika arca elpirult. Ismerte ezt a taktikát: előbb nyomásgyakorlás, aztán lelkiismeret-furdalás. Düh lüktetett benne, mégsem tudta kimondani a határozott nemet. Mintha a szavak a torkán akadtak volna.

— Beszélek Zoltánnal — suttogta végül.

— Tudtam, hogy számíthatunk rád! — ragyogott fel Renáta, mintha már el is dőlt volna az ügy. — Jaj, biztos Krisztina hív…