— Elmentem egy ügyvédhez — közölte csendesen. — Tudod, mit mondott? Ha egyszer bejelentem őket, onnantól kezdve csak bírósági úton lehet megszüntetni a lakcímüket.

— Ügyvédhez? — Zoltán homloka ráncba szaladt, a tányért félretolta. — Erika, ne csinálj ebből ügyet! A saját rokonainkról van szó!

— Pontosan. Rokonokról. És te még csak meg sem kérdeztél. Egyszerűen megbeszéltétek Renátával a hátam mögött.

— Nem beszéltem meg semmit! — emelte fel a hangját. — Csak azt mondtam, hogy valószínűleg nem lesz kifogásod. De a döntés a tiéd!

— Akkor ma este elmész, és közlöd vele, hogy nemet mondtam? — kérdezte Erika halkan.

A férfi hallgatott. Egy pillanatnyi árnyék suhant át az arcán.

— Talán nem kellene ennyire sietni… át kéne gondolni…

Ebben a másodpercben Erika mindent megértett. Zoltán nem fog kiállni mellette. Kényelmesebb rá nehezedni, mint szembeszállni a testvérével.

— Értem — felelte csupán.

Felállt, leszedte az asztalt. Valami belül megrepedt, de a fájdalommal együtt furcsa tisztánlátás érkezett. Ebben a helyzetben egyedül van. És ha így van, akkor a döntést is egyedül kell meghoznia.

— Erika — próbálta megfogni a kezét Zoltán — ne haragudj. Megoldjuk valahogy, jó?

A nő a férfi kezére pillantott: érdes bőr, munkától megkeményedett ujjak, rajta a gyűrű, amit évekkel ezelőtt húzott fel rá, abban a hitben, hogy mostantól társai lesznek egymásnak.

— Attól tartok, nem lesz ilyen egyszerű, Zoltán — mondta halkan.

A küszöbön

Egy hét telt el. Zoltán úgy tett, mintha semmi sem történt volna: hazajárt, vacsorázott, tévét nézett. Erika pedig tette a dolgát, de belül forrt benne minden. Arra várt, hogy a férfi egyszer csak azt mondja: „Átgondoltam, és igazad van.” De a mondat nem hangzott el.

Szombaton kiment a piacra. Napos, enyhe idő volt, ezért gyalog indult el. Bevásárolt a hétre, vett zöldséget, tejfölt, aztán még betért egy háztartási boltba is, függönyöket nézegetett, csak hogy ne kelljen azonnal hazamennie. A lakásban vibráló csendet nehezebben viselte, mint a kinti zajt. Eszébe jutott, hogy elfogyott a mosópor is, így azt is beszerzett.

Majdnem három óra múlva ért haza, telepakolt szatyrokkal. Már a lépcsőházban feltűnt neki, hogy valami nincs rendben. Az első emeletnél dobozok sorakoztak a fal mellett. Feljebb haladva további táskák, csomagok hevertek a lépcsőfordulóban. Amikor a saját szintjére ért, két nagyméretű bőrönd állt az ajtaja előtt.

A szíve a torkában dobogott. Megigazította a nehéz csomagokat a kezében, és ekkor kivágódott a lakás ajtaja. A küszöbön Renáta állt, mögötte egy fiatal nő két gyerekkel – egy hét év körüli kisfiúval és egy nála fiatalabb kislánnyal. Krisztina volt az, akit Erika addig csak futólag ismert.

— Végre! — csapta össze a kezét Renáta túláradó lelkesedéssel. — Már azt hittük, elkerültük egymást. Zoltán mondta, hogy hamarosan jössz.

A háttérben ott állt a férje is, kissé hátrébb húzódva, mintha a többiek mögé bújna.

— Ezek a ti holmijaitok? — kérdezte Erika rekedten, a bőröndökre pillantva.

— Igen — mosolygott Krisztina, kissé zavartan, de nem eléggé ahhoz, hogy visszaforduljon. — Erika néni, nem leszünk útban, ígérem.