— Ugyan már, drága — csicseregte Renáta, és egy lépést tett előre. — Csak aláírsz pár papírt, és megyünk is a hivatalba. Gyerekjáték az egész!

Erika tekintete Zoltánéba fúródott. A férfi vállai lehanyatlottak, arca bűnbánó volt. Nem kérdés: kész tények elé állították.

Forróság öntötte el, majd hirtelen hideg futott végig rajta. Ott álltak az ajtaja előtt, bőröndökkel, gyerekekkel, elvárásokkal — és arra számítottak, hogy engedni fog. Hogy félreáll, mert „így szokás”, mert „család”, mert egy feleségnek alkalmazkodnia kell. Erika némán nézte őket, a kilincs hideg fémét érezve a tenyerében, és tudta, hogy a következő pillanatban rajta múlik minden.

Lassan, kimérten letette a szatyrokat a lába mellé. A kulcsai után nyúlt a táskájában, és abban a pillanatban különös, tiszta nyugalom áradt szét benne.

– Nem – mondta halkan, mégis megkérdőjelezhetetlen határozottsággal. – Ehhez nem járulok hozzá.

– Tessék? – hökkent meg Renáta.

– Azt mondtam, nem. Senkit nem jelentek be ide. Ez az én lakásom, itt én döntök.

– Erika, kérem! – lépett közelebb Krisztina. – Csak átmenetileg lenne szó róla…

– Nem – ismételte meg, majd Zoltánra emelte a tekintetét. – Azt szeretném, ha most elmennétek. Mindannyian.

Zoltán arca elsápadt. Tanácstalan mozdulatot tett a kezével, mintha egyszerre akarná csitítani a testvérét és kérlelni a feleségét. Renáta már épp levegőt vett egy indulatos kifakadás előtt.

– Erika, legalább beszéljük meg…

– Már megbeszéltük – vágott közbe. – És a döntésem nem változott.

Előrelépett, finoman, de határozottan arrébb tolta Renátát az ajtóból, majd a zárba illesztette a kulcsot. Szinte érezte a hátába fúródó pillantásokat: megdöbbenést, sértettséget, felháborodást. Az ajtó nehezen mozdult, mintha maga is tiltakozna.

– Zoltán, ezt komolyan hagyod? – csattant fel Renáta hangja. – A családodról van szó!

Erika a kilincsen tartotta a kezét, és még egyszer visszanézett.

– Zoltán – szólalt meg csendesen. – Most kell választanod.

A férfi tekintete ide-oda járt közte és a rokonai között. A gyerekekre, Renátára, majd ismét rá. Végül lesütötte a szemét. Abban a másodpercben Erika mindent megértett.

Belépett a lakásba, és becsukta az ajtót. A zár kattanása véglegesnek hangzott.

Aznap éjjel Zoltán nem jött haza. Nyolc év házasság alatt ilyen még nem fordult elő. Erika háromig ébren forgolódott, aztán kimerülten elaludt. Reggel a csend ébresztette fel – az a nyomasztó, kongó némaság, amikor az ember biztos benne, hogy senki sincs a közelben.

Felült az ágy szélére, kezében a telefonjával. Nem volt nem fogadott hívás, sem üzenet. Felhívhatta volna ő is, de érezte: felesleges. Zoltán döntött. Vagy képtelen volt dönteni – és ez valójában ugyanaz.

– Elég volt – mondta ki hangosan, és saját határozottsága még őt is meglepte.

Kint a vasárnap a megszokott rendben zajlott. Ilona a szemközti erkélyen teregetett, odalent Eszter sepregette az udvart, a játszótérről gyereknevetés szűrődött fel. Mindenki élte a maga életét. És neki is lesz sajátja – gondolta.

A konyhába ment, és kávét főzött. Vasárnaponként rendszerint együtt reggeliztek. Zoltán a paradicsomos-hagymás rántottát szerette, ő inkább egy bögre teával és egy szendviccsel beérte. Most elővette azt a különleges kávét, amit ritkán bontott fel. Szinte gépiesen töltötte a kotyogósba. A kesernyés illat betöltötte a levegőt.