— Lakcímbejelentés… rokonoknak — préselte ki magából.

Néhány perc múlva átkísérték a szomszéd helyiségbe. A masszív íróasztal mögött negyvenes férfi ült, kissé kopaszodva, fáradt arccal.

— Hallgatom — mondta röviden.

Erika helyet foglalt, és kissé zavarosan előadta a történetet: Renáta kérését, Krisztina helyzetét, és hogy Zoltán talán már bele is egyezett. Az ügyvéd csendben figyelt, tollával az asztalon kopogtatva. Amikor befejezte, levette a szemüvegét és megdörzsölte az orrnyergét.

— A lakás az ön nevén van? — kérdezte.

— Igen. Még az első házasságomból maradt rám.

— A férje be van jelentve?

— Igen, nyolc éve együtt élünk.

Gábor bólintott, majd komolyan a szemébe nézett.

— Ha egyszer bejelenti őket, bírósági eljárás nélkül nem tudja majd kijelenteni. Ezt vegye komolyan.

Erika összeszorította a táskáját.

— De azt mondják, csak ideiglenesen…

— Mindenki ezt mondja — felelte fáradt hangon. — Aztán telnek a hónapok, jönnek az indokok. Kiskorú gyerekek esetén pedig a törvény kifejezetten védi őket. A gyakorlatban szinte lehetetlen kitenni őket.