– Keserű? Kibírom – mormolta.

A kávé kifutott, és neki kellett lesúrolnia a főzőlapot. Miközben törölgetett, azon kapta magát, hogy már a váláson gondolkodik. Nem először lenne. 1998-ban, amikor a gyerekei még kicsik voltak, már egyszer végigcsinálta. Akkor azt hitte, ott a világ vége.

De talpra állt. Most is talpra fog.

Dél körül a bénító üresség helyét gondolatok áradata váltotta fel. Hol lehet Zoltán? Visszajön? És ha igen – mit kezd majd vele? Lehet egy ilyen után még esélyt adni?

Hirtelen felállt, és a hálószobába ment. Az ágy fölött ott függött az esküvői fotójuk: nyolc éve készült. Ő halványkék kosztümben – második házasság, nem fehér ruhában –, Zoltán komoly, szürke öltönyben. Mindketten mosolyogtak.

Leemelte a képet, leült az ágyra, és hosszan nézte. Az arcokat. A tekinteteket. Aztán nem törte össze, nem tépte szét – egyszerűen a komód fiókjába csúsztatta. Néhány közös fénykép követte.

– Ilyen az élet – mondta halkan. – Nem mindig sikerül.

A nappaliba ment, és körülnézett. A tekintete megakadt a hatalmas, barna kanapén. Zoltán ragaszkodott hozzá – „tekintélyt parancsoló darab”, mondta. Erika viszont mindig úgy érezte, agyonnyomja a teret.

Megfogta a karfáját, és húzni kezdte. Nehéz volt, de nem adta fel. Megállt, levegőt vett, újra nekifeszült. Lassan, centiről centire arrébb csúszott. A dohányzóasztal is új helyre került, utána az állólámpa. Mire besötétedett, a nappali teljesen más képet mutatott.

A konyhában kolbászt talált a hűtőben – Zoltán kedvence volt. Megsütötte vacsorára. Legyen ez az utolsó „közös” maradék, gondolta. Az ablaknál állva evett, és nézte, ahogy sorra kigyúlnak a fények a szomszéd házakban.

Később elővette a családi albumot. Lapozott egészen az első esküvőjéig. Ott volt fiatalon, habos fehér ruhában, rózsacsokorral a kezében. Balázs mellette – magabiztos, jóképű. Akkor azt hitte, örökre szól. Hat év múlva mégis összepakolt, és elment a titkárnőjével. Szinte közhelyes történet.

A lapok halkan susogtak. Régi arcok villantak fel: Réka copfosan, Márk térdig felsértett nadrággal, a szülei, akik már nincsenek, egyetemi barátnők, nyaralások, ünnepek. Mennyi minden fért bele az életébe a férfiakon túl is.

A lakásban lassan szétterült a félhomály, de nem kapcsolt lámpát. A fotelben ült, térdét átölelve. Nem sírt. Inkább mintha jég borította volna belülről. Ám a jég alatt ott pislákolt valami új – erő, amit eddig nem ismert.

– Ugyan már – mondta határozottan. – Ezt is túl fogom élni.

Amikor végül felállt, hogy felkapcsolja a villanyt, érezte, hogy könny csordul végig az arcán. Gyorsan letörölte, és bosszankodott magára a gyengeségért.

Ekkor megszólalt a telefon. Zoltán neve villogott a kijelzőn. Erika nézte a képernyőt, ujja a zöld ikon fölött lebegett. A csengés abbamaradt.

Meglepő módon megkönnyebbült. Nem vette fel. Sem magyarázkodást, sem bocsánatkérést nem akart hallani. Most csendre volt szüksége. Tiszta fejre.

Végigment a lakáson, mindenhol felkapcsolta a villanyt. A konyhában, a fürdőben, a hálóban. A nappali közepén állt, és szemügyre vette az átrendezett teret. Eszébe jutott Andrea mondata: „Ha fordul az életed, változtass a környezeteden is. Az új rend új gondolatokat hoz.”