A könyvespolchoz lépett, és leemelt egy régi verseskötetet. Régóta ott állt érintetlenül – Zoltán mindig fanyalgott rajta, minek ilyen „bonyolult” dolgokat olvasni. Erika találomra felütötte, és olvasni kezdett. A sorok egyszerűsége és bölcsessége csendesen simult bele az estébe, és először aznap nem a veszteségre, hanem a lehetőségekre gondolt.

…a fölösleges nyugtalanságot.”

Erika ajkán halvány mosoly jelent meg. Céltalanul sétálni, az eget figyelni – valóban nem hangzott rosszul. Elhatározta, hogy másnap kimegy a parkba. Talán még a gyerekeket is felhívja. Régen találkoztak már személyesen.

Éjfél körül elnyomta az álom a fotelben, a verseskötet az ölében pihent. Álmában nem Zoltán jelent meg, és nem is Renáta szemrehányó arca, hanem az édesanyja. Fiatalon, virágmintás ruhában, ragyogó mosollyal. Átölelte, és halkan ezt mondta: „Tarts ki, Erikám. Erős vagy, megoldod.”

Ahol az ember igazán otthon van

Egy hónap telt el. Zoltán már egy héttel a botrány után elvitte a holmiját – akkor jött, amikor Erika nem volt otthon. Bőröndökbe pakolt, a kulcsot az asztalon hagyta. Sem üzenet, sem búcsúszó. Erika szinte megkönnyebbült, hogy nem futottak össze. Mit is mondhattak volna még egymásnak? A kimondatlan szavak már ott voltak Zoltán elfordított tekintetében, a hosszú hallgatásban.

Renáta kétszer is telefonált. Előbb perrel fenyegetőzött – Erika csak keserűen felnevetett: ugyan miért? –, később sajnáltatni próbálta magát. Válasz híján azonban elmaradtak a hívások.

A mindennapok lassan kisimultak. Erika továbbra is a könyvtárban dolgozott, délutánonként pedig a lakásába tért haza – most már valóban a sajátjába. Minden tárgy ott állt, ahol ő akarta, a színek, a fények, a csend mind hozzá igazodtak. Esténként elővette azokat a könyveket, amelyeket évekig félretett, és megnézte azokat a filmeket, amelyeket Zoltán egykor legyintve „érzelgős női történeteknek” nevezett. Időnként felhívta a gyerekeit is – a fiát Győrben, a lányát Szombathelyen. Beszélt az apró örömökről, a könyvtári eseményekről, de a szakításról csak futólag tett említést. Nem akarta felkavarni őket. Felnőttek már, saját gondokkal.

Csakhogy a gyerekei figyelmesebbek voltak, mint hitte.

Június elején megszólalt a telefon. A kijelzőn Réka neve villogott.

– Anya, hétvégén megyünk – mondta minden bevezetés nélkül. – Márk is jön. Kijössz elénk?

Erika meglepetten pislogott.

– Persze. De történt valami?

– Semmi különös. Hiányzol. Holnapután ott leszünk, tízre érkezünk. Ugye sütsz almás pitét?

Erika elmosolyodott. Az almás pite náluk mindig ünnepet jelentett – születésnapot, hazatérést, összetartozást.

– Hogyne sütnék. Várlak benneteket.

A következő két nap kellemes sürgés-forgással telt. Megmosta az ablakokat, elkészítette Márk kedvenc borscsát, főzött egy nagy adag ribizliszörpöt. A piacon gondosan válogatta az almát a süteményhez. Közben azon kapta magát, hogy rég nem érzett ilyen várakozással teli örömöt.

Szombaton pontosan tízkor megszólalt a csengő. Az ajtóban ott álltak – felnőtt, önálló emberek, mégis az ő gyermekei.