– Anya! – Réka a nyakába borult. Mögötte Márk lépett be, magas, széles vállú, a nagyapjára emlékeztető tartással.

– Szia, anya – köszönt, és puszit nyomott az arcára. – Hogy vagy?

Erika végignézett rajtuk, és úgy érezte, megtelik a szíve.

– Biztos éhesek vagytok az úttól. Gyertek, minden készen van.

A konyhába érve Réka rögtön körbefordult.

– Nahát, új függöny? És az asztal is máshol áll! Hol van az a borzalmas váza, amit Renáta adott?

Erika nevetett.

– Talán a szekrény mélyén. Vagy már a kukában. Nem is tudom.

Márk közben figyelmesen nézte.

– És Zoltán? – kérdezte csendesen.

Erika egy pillanatra megállt a tányérok felett.

– Elváltak az útjaink. A testvéréhez költözött.

A gyerekek összenéztek. Erika ebből rögtön tudta, hogy sejtették.

– Miért nem szóltál rögtön? – kérdezte Réka gyengéden.

– Nem akartalak terhelni titeket. Van elég dolgotok.

– Ugyan már – fogta meg a kezét Márk. – A család nem lakcím kérdése. Hanem az, hogy számíthatunk egymásra, akár kilométerek választanak el.

Erika lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a szemébe gyűlő könnyeket. Hosszú idő óta először nem a magányt érezte, hanem meleg, biztonságos közelséget.

Ebéd után Márk váratlanul megszólalt:

– A hálóban a függönyök teljesen kifakultak. Hoztam újat.

– Mikor vetted? – csodálkozott Erika.

– Tegnap. Réka mondta, hogy bézs a szoba, ezért kékmintásat választottam. Feldobja majd.

Amíg a fiával a függönyt cserélték, Réka a konyhában sürgött-forgott, halkan dúdolva egy régi dalt, amit még Erikától tanult. Kisvártatva felkiáltott:

– Anya, gyere gyorsan!

Az asztalon egy házi torta állt, kissé egyenetlenül bevonva, de szeretettel készítve. A tetején: „A legjobb anyának”.

– Kislányom… – suttogta Erika, kezét a mellkasára szorítva.

– Egész héten gyakoroltam – mondta büszkén Réka. – A recept alapján, amit régen küldtél.

Erika bólintott. Emlékezett, hogyan állt mellette kislányként, lisztes arccal, és milyen komolyan kavarta a tésztát.

– Ülj le, anya – szólt Márk, amikor visszatért. – Szeretnénk még valamit mondani.

Erika szíve megdobbant.

– Baj van?

– Dehogy – rázta meg a fejét Réka, miközben teát töltött. – Átgondoltuk a dolgokat. Átkérem magam a cég helyi irodájába. Márk pedig évente két hónapot dolgozhat távmunkában. Azt tervezzük, felváltva leszünk nálad. Én tavasszal, ő ősszel.

Erika hitetlenkedve nézett rájuk.

– De miért tennétek ezt?

– Mert nem szeretnénk, hogy egyedül maradj – felelte komolyan Márk. – Mindig te voltál mellettünk. Most mi jövünk.

– És a gyerekeknek is jót tesz majd a nagymamánál – tette hozzá Réka mosolyogva. – Anita szeptemberben kezdi az iskolát, addig egész nyáron itt lehetne. Nem baj?

– Baj? – nevetett Erika könnyek között. – Ennél nagyobb ajándékot el sem tudok képzelni.

Kint lassan lebukott a nap. A konyhát betöltötte a friss sütemény és a tea illata. Erika a gyermekeit nézte, és arra gondolt, milyen különös fordulatokat tartogat az élet. Néha be kell csukni egy ajtót, hogy másik nyíljon ki – az, amely valódi otthonhoz vezet. Oda, ahol szeretet vár.

Réka felszeletelte a tortát, az első darabot az édesanyja elé tette.

– Mindig erős voltál – mondta halkan. – Büszkék vagyunk rád.

Márk bólintott.

– Zoltán nem is sejti, mit veszített.

– Ugyan – legyintett Erika, de belül szelíd melegség áradt szét benne.

Az este lassan ráborult a városra. Távolról zene és gyereknevetés szűrődött fel. Erika észrevette, hogy mosolyog – őszintén, felszabadultan, hosszú idő után először.

Az élet ment tovább. És még annyi fény rejlett benne.