— Erika? — szólt be az előszobából. — Itthon vagy?

— A konyhában — felelte, majd magában hozzátette: hol lennék máshol?

A férfi belépett, menet közben kigombolta az ingét, és odahajolt, hogy arcon csókolja. Erika azonban alig észrevehetően hátrébb húzódott.

— Mindjárt kész a vacsora — mondta, és a tűzhely felé fordult.

Zoltán halkan felmordult, de nem szólt semmit. Kezet mosott, aztán leült az asztalhoz, és kinyitotta az újságot. A megszokott esti koreográfia. Erika a férfi lehajtott fejét figyelte. Mikor lett ennyire ősz a haja? És hogyan kezdjen bele abba, ami egész nap nyomta a lelkét?

— Ma járt itt Renáta — szólalt meg végül.

Zoltán nem nézett fel, de az újságot tartó keze megremegett.

— Igen? — morogta. — Hogy van?

— Jól. És mesélt valamit. Úgy tudom, eldöntöttétek, hogy Krisztinát a gyerekekkel hozzám jelentitek be.

Most már felkapta a fejét. Zavart, bűntudatos tekintet nézett vissza rá.

— Erika, félreérted… Renáta csak… tudod, milyen erőszakos tud lenni…

— Nem én értek félre valamit — vágott közbe váratlan határozottsággal, és leült vele szemben. — Ez a lakás az enyém. Nem szeretném, ha bárkit bejelentenének ide a beleegyezésem nélkül.