Amikor meghallotta az összeget, Gabriella keserűen felnevetett.

— Ez még a rezsi felére sem elég. És az étel? A ruhák? Benedek iskolai költségei? A különórák?

— Nem tartozom elszámolással — keményedett meg Márk hangja. — Jogom van a saját életemhez. Rékával már rég csak idegenek voltunk.

— Idegenek? — ismételte Gabriella. A hangja remegett, de nem gyengeségtől, hanem a visszafojtott haragtól. — A gyerekeidnek is az akarsz lenni? Azt hiszed, az apaság olyan, mint egy munkahely, ahonnan fel lehet mondani?

A hangja most már felemelkedett.

— Az apád soha nem fordított volna hátat a családjának. Inkább megszakadt volna, de gondoskodott volna rólunk. Te mire költöd a pénzed? Vacsorákra az új nőddel? Az ő ruhatárára? Közben a lányod kinőtt kabátban jár!

— Túlzol — jött a bizonytalan válasz.

— Holnap bemegyek a munkahelyedre — mondta Gabriella tagoltan. — Az unokáimmal együtt. Hadd lássák a kollégáid, milyen gyerekeket hagyott hátra a mintafőnökük.

A vonal túlsó végén súlyos csend telepedett.

— Ezt nem tennéd meg — szólalt meg végül Márk.