— Legyen reggel — egyezett bele váratlanul nyugodtan Gabriella. — De ha nem jelensz meg, délben az irodád előtt állok az unokáimmal. És nem üres kézzel. Lesznek táblák is: „Az apukánk lecserélt minket.” Szerinted a főnökeid értékelnék ezt a látványt?

A vonal másik végén káromkodás hallatszott, majd a hívás megszakadt. Gabriella lassan letette a készüléket; a keze még remegett.

— El fog jönni — mondta határozottan. — Ismerem. A botránytól jobban fél, mint bármi mástól.

Réka szinte hitetlenkedve nézte. Az a mindig higgadt, szabálykövető asszony most oroszlánként védte az unokáit.

— Gyere, fektessük le őket — szólalt meg Gabriella. — Reggel intézkedem: pénz, szerelők, minden. Nem marad így semmi.

— Köszönöm — suttogta Réka, és végre utat törtek a könnyei. Három hónapja próbált egyedül helytállni, most először érezte, hogy nincs magára hagyva.

— Ne hálálkodj — rázta meg a fejét az anyós. — Én is hibás vagyok. Túlságosan elkényeztettem az egyetlen fiamat. De ennek most vége.

Másnap kora reggel, amikor a gyerekek még aludtak, csengettek. Réka ajtót nyitott. Márk állt a küszöbön, sápadtan, karikás szemekkel. A kezében egy nagy zacskó játék.