— És Márk? — kérdezte az anyós, leülve egy székre, tekintetét le sem véve róla. — Mikor jön haza?

Réka a hűtő üres polcait nézte. Egy doboz tej, fél vekni kenyér, egy konzerv. Ennyi maradt.

— Ma későn — mondta végül, és becsukta az ajtót. — Fontos határidős munkájuk van. Tudja, milyen ez.

Lilla visszatért, és lelkesen bontogatta a babát, így a beszélgetés félbeszakadt. Réka közben lopva letörölt egy könnycseppet. Nem is olyan régen Márk minden hónapban meglepte a lányát valami aprósággal. Most még erre sem futotta.

Ebéd után, amikor Lilla a tévé előtt elszundított, Gabriella kiment az erkélyre rágyújtani — régi szokás, amelyről néhai férje sem tudta leszoktatni. Réka a mosogató fölé hajolva hálás volt a pár percnyi magányért, távol az anyós fürkésző tekintetétől.

Lát mindent — gondolta. Nem vak. Biztosan sejti, hogy valami nincs rendben. Csak nem kérdez rá nyíltan.

Réka maga sem tudta, meddig képes még fenntartani ezt a látszatot. Soha nem volt jó hazudozó, most mégis három hónapja történeteket gyárt. A gyerekeknek: apa kiküldetésen van. A munkatársaknak: családi gondok. A szomszédoknak: minden a legnagyobb rendben.

Az igazság viszont kiábrándítóan egyszerű volt. Egy fiatal könyvelőnő, közös projektek, céges rendezvény. Márk egy hajnalon jött haza, majd egy héttel később összepakolt.

— Ez nem fellángolás — mondta akkor, kerülve Réka tekintetét. — Szerelmes vagyok. Nem tudok ellene tenni semmit.

— Réka — lépett vissza az erkélyről Gabriella, ruháján halvány dohányszag érződött —, maradhatok pár napig? Szeretnék az unokákkal lenni, és… úgy látom, rád is ráférne egy kis segítség.

Réka gyomra összeszorult. Két teljes napig kellene megmagyaráznia Márk távollétét. Mégis képtelen volt nemet mondani; az anyós szemében őszinte aggodalom csillogott.

— Hát persze — bólintott végül erőltetett mosollyal. — Nagyon örülünk, hogy itt lesz velünk.

— Nálunk most… nincs igazán rend — tette hozzá Réka halkan, mintha mentegetőzne.

— Ugyan már, majd együtt helyrepofozzuk — legyintett Gabriella, és biztatóan rákacsintott. — Te pedig, drágám, rettenetesen kimerültnek látszol. Feküdj le egy órára, én addig elleszek Lillával.

Réka nem tiltakozott. Valóban teljesen kiszívta az erejét az elmúlt időszak. Három hónapja próbált egyedül talpon maradni: számlákat rendezni, alkalmi munkákat vállalni, és közben újra meg újra válaszolni a gyerekek kérdésére, miért nincs itthon az apjuk. Benedek kilencévesen már túl éles szemű volt ahhoz, hogy ne rakja össze a mozaikdarabokat. Nem kérdezett sokat, inkább magába fordult, és a mosolya is eltűnt.

Gyerekzsivajra ébredt. Odakint már szürkület ült az utcára. Kilépett a hálóból, és a konyhaajtóban megállt: Gabriella és Lilla nevetve nyújtották a tésztát, mindkettőjük arca lisztes volt.

— Anya! A nagyi azt mondta, apa ma hazajön! — kiáltotta Lilla ragyogva.

Réka kérdőn az anyósára nézett.

— Felhívtam Márkot — felelte Gabriella nyugodtan. — Azt mondta, igyekszik korábban elszabadulni.

Réka gyomra görcsbe rándult. Beszéltek? Mit mondhatott? És hogyan magyarázza majd az újabb elmaradást?