Abban a pillanatban csikordult a zár: Benedek érkezett haza az iskolából. Lehajtott fejjel lépett be, de amikor meglátta a nagymamáját, megtorpant.

— Nagyi? — kérdezte hitetlenkedve.

— Gyere ide, te nagyfiú! — tárta ki karját Gabriella.

Vacsoránál a gyerekek egymás szavába vágva meséltek. Réka alig evett, csak tologatta a falatokat a tányérján. A torkát szorította a feszültség. Mi lesz, ha elmúlik kilenc, tíz óra, és Márk nem jelenik meg?

— Anya, apa megígérte az új építőkészletet — szólalt meg Benedek váratlanul. — Szerinted megvette már?

Gabriella a menyére pillantott. Réka erőt vett magán.

— Biztosan még nem volt rá ideje. Mostanában rengeteget dolgozik.

— Három hónapja ezt mondja — morogta a fiú. — És a hívásaimra sem reagál.

A levegő megfagyott az asztal körül. Gabriella lassan letette az evőeszközt.

— Nem veszi fel? — kérdezte halkan. — Nekem ma azonnal válaszolt.

Benedek vállat vont.

— Akkor csak neked.

Réka hirtelen felállt, a szék lába csikordult a kövön.

— Aki végzett, vigye a tányérját a mosogatóhoz. Benedek, segíts a húgodnak, aztán tanulás.

Amikor a gyerekek eltűntek a szobában, nyomasztó csend maradt utánuk. Gabriella komótosan kiitta a teáját, majd a menyére emelte a tekintetét.

— Réka, mi zajlik itt?

— Semmi különös — vágta rá túl gyorsan. — Márknak sok a dolga. A gyerekek hiányolják, ennyi az egész.

— Akkor miért kong a hűtő? Miért ilyen a lakás állapota? És te miért nézel ki úgy, mint aki hónapok óta nem aludt? — hangja elmélyült. — És legfőképp: miért nem beszél a fiam a saját gyerekeivel?

Réka az ablakhoz fordult. Az üvegen megjelentek az első esőcseppek. Jó lett volna vele együtt kitörni, de Márk szavai visszhangoztak benne: ne teregesse ki a szennyest.

— Csak átmeneti nehézségek — mondta végül alig hallhatóan.

— Három hónap nem átmenet — felelte Gabriella. — Azt mondta, hamarosan itt lesz. De a gyerekek arcát látva úgy tűnik, rég nem látták az apjukat.

— Későn jár haza, korán megy el. Tárgyalások, projektek…

— Réka — tette rá a kezét Gabriella az övére —, negyven évig tanítottam. Felismerem, ha valaki nem mond igazat. Te most pontosan úgy beszélsz, mint a diákjaim feleléskor.

Réka megpróbálta kihúzni a kezét, de az anyós szorítása határozott maradt.

— Nem erőltetem, ha nem akarsz beszélni. De látom rajtad, hogy a végkimerülés szélén állsz. És a gyerekek? Ők mit vétettek?

A könnyei égetni kezdték a szemét. Hiába harapta be az ajkát, a mellkasában összegyűlt fájdalom már nem fért el.

— Elment — suttogta végül. — Három hónapja. Egy másik nőhöz.

Gabriella arca mozdulatlan maradt, de az ujjai megremegtek Réka kezén.

— Alig ad pénzt — folytatta Réka hadarva. — Azt mondja, én tehetek róla. Hogy nem voltam elég jó feleség. Hogy felszedtem pár kilót a szülések után, és csak a gyerekek körül forgok.

Keserű mosoly jelent meg az arcán.

— Négy kilót híztam kilenc év alatt. Ez lett a bűnöm.

Gabriella lassan felállt. Az előbbi meleg tekintet helyét kemény, szinte jeges fény váltotta fel. Keze finoman remegett.

— És te mindezt elhallgattad előlem — mondta megváltozott hangon. — Három hónapon át úgy beszéltél velem telefonon, mintha minden rendben lenne.