Réka ösztönösen összehúzta magát.

— Márk kérte, hogy ne szóljak. Azt mondta, majd ő rendezi… ő magyarázza el.

— Magyarázza? — ismételte Gabriella, és az asztalról felvette a csészét, amelyet olyan erővel szorított meg, hogy az ujjai megfeszültek rajta.

— Mit akart pontosan „megmagyarázni”? — kérdezte metsző élességgel. — Azt, hogyan hagyta faképnél a feleségét két gyerekkel? Vagy inkább azt, miként vette rá az anyját, hogy hazudjon helyette?

A csészét olyan hirtelen tette vissza az asztalra, hogy a benne maradt tea kiloccsant, barna cseppek futottak szét az abroszon.

Réka hangjában most először tört fel a keserűség.

— Mit kellett volna tennem? Felhívni önt, és panaszkodni? „Jó napot, Gabriella, a fia elhagyott minket, küldjön pénzt?” Ezt várta volna?

Az asszony hosszan, fürkészőn nézett rá, mintha most látná először igazán. Aztán bólintott.

— Igen. Pontosan ezt.

A konyhaajtóban ekkor megjelent egy kócos kis fej.

— Anya, mikor jön apa? Álmos vagyok, és mesét ígért — kérdezte Lilla.

Réka tanácstalanul pillantott az anyósára. Gabriella azonnal leguggolt az unokája elé, és kisimított egy tincset a homlokából.

— Apának váratlanul el kellett utaznia, kicsim. De ma este én mesélek neked. Olyat, amilyet még sosem hallottál. Sőt, kettőt is. Holnap pedig együtt megyünk a parkba, rendben?

— És apa? — makacskodott a kislány.

Gabriella egy pillanatra megakadt, de gyorsan úrrá lett magán.

— Később csatlakozik hozzánk.

Miután Lilla visszaballagott a szobájába, Gabriella lassan felállt. A keze még mindig remegett, de ez már nem csupán idegesség volt — inkább visszafojtott indulat.

— Tegnap beszéltem vele — mondta fojtott hangon. — Úgy adta elő, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Közös nyaralást terveztek, boldog családi élet… Csodálkoztam is, hogy mostanában nem te hívsz, mint régen, és nem te mesélsz a gyerekekről.

— Nem ment tovább — suttogta Réka. — Nem bírtam tovább színlelni. Inkább hallgattam.

Gabriella elővette a telefonját. Megkereste Márk nevét, és kihangosította a hívást. A csengő hangja élesen verte vissza a konyha csendjét; Réka halántékában lüktetni kezdett a vér.

— Anya? Történt valami? — szólt bele Márk türelmetlenül. A háttérben zene szólt.

— Igen, fiam — felelte Gabriella meglepően lágy hangon. — Épp nálatok vagyok. Réka azt mondja, hamarosan hazaérsz.

Hosszú szünet következett, majd a zene elnémult.

— Ööö… ma sokáig bent maradok. Fontos megbeszélés.

— Különös — folytatta Gabriella ugyanazzal a sima hangsúllyal. — Réka viszont azt állítja, hogy három hónapja elköltöztél egy másik nőhöz. Valaki nem mond igazat, nem gondolod?

Újabb csend. Aztán egy ingerült sóhaj.

— A fenébe… Elmondta? Kértem, hogy várjon.

— Tehát igaz — mondta Gabriella halkan.

— Anya, ez nem telefonra való — próbált magyarázkodni Márk. — Rékával már régóta nem működött semmi. Teljesen elhanyagolta magát, csak a gyerekek körül forgott minden.

— Mi mást kellett volna tennie? — kérdezte csendesen az anyja.

— Hát… velünk is foglalkozhatott volna. Velem, a kapcsolatunkkal. Nem csak „gyerekek, gyerekek, gyerekek”.