Felállt, idegesen járkálni kezdett a konyhában, ujjai doboltak a pulton.

— Holnap leveszek pénzt a számlámról. Nem vagyon, de kezdetnek elég lesz. Aztán eladom a hétvégi házat. Úgyis alig járok ki, csak viszi a pénzt.

— Szó sem lehet róla! — tiltakozott Réka. — Találok pluszmunkát, megoldjuk valahogy…

— Te most a gyerekeiddel foglalkozol — jelentette ki Gabriella ellentmondást nem tűrően. — A többit bízd rám. És Márkkal is elintézem, amit kell.

Szinte azonnal megszólalt a telefonja. A kijelzőn a fia neve villogott.

— Hallgatlak — szólt bele fagyos nyugalommal.

— Rendben — hadarta Márk ingerülten. — Viszek pénzt. Holnap. És a váláshoz szükséges papírokat is. Ha már így alakult.

— Nem „így alakult”, hanem te idézted elő — felelte metsző pontossággal Gabriella. — És nem holnap. Ma. Azonnal. A lányod sír, mert mesét ígértél neki estére.

— Most nem tudok menni, dolgom van…

— Dolgod? — kérdezett vissza halkan, de fenyegető éllel. — Mi lehet fontosabb a saját gyerekednél?

— Reggel ott leszek! — csattant fel Márk. — Ne próbálj meg zsarolni!

— Legyen reggel — egyezett bele váratlanul nyugodtan Gabriella. — De ha nem jelensz meg, délben az irodád előtt állok az unokáimmal. És nem üres kézzel. Lesznek táblák is: „Az apukánk lecserélt minket.” Szerinted a főnökeid értékelnék ezt a látványt?

A vonal másik végén káromkodás hallatszott, majd a hívás megszakadt. Gabriella lassan letette a készüléket; a keze még remegett.

— El fog jönni — mondta határozottan. — Ismerem. A botránytól jobban fél, mint bármi mástól.

Réka szinte hitetlenkedve nézte. Az a mindig higgadt, szabálykövető asszony most oroszlánként védte az unokáit.

— Gyere, fektessük le őket — szólalt meg Gabriella. — Reggel intézkedem: pénz, szerelők, minden. Nem marad így semmi.

— Köszönöm — suttogta Réka, és végre utat törtek a könnyei. Három hónapja próbált egyedül helytállni, most először érezte, hogy nincs magára hagyva.

— Ne hálálkodj — rázta meg a fejét az anyós. — Én is hibás vagyok. Túlságosan elkényeztettem az egyetlen fiamat. De ennek most vége.

Másnap kora reggel, amikor a gyerekek még aludtak, csengettek. Réka ajtót nyitott. Márk állt a küszöbön, sápadtan, karikás szemekkel. A kezében egy nagy zacskó játék.

— Réka… — kezdte bizonytalanul. — Sajnálom, hogy így történt. Csak…

A konyha felől megjelent Gabriella.

— Játékok? Komolyan? Azt hiszed, háromhavonta egy ajándék megold mindent?

— Beszélhetnénk négyszemközt? — kérdezte Márk ingerülten.

— Nem — felelte az anyja. — Amit mondani akarsz, itt mondod. Hoztad a pénzt?

Márk kelletlenül elővett egy borítékot.

— Több van benne, mint szokott. Egy hónapra elég.

— Egy hónapra? — Gabriella hozzá sem ért. — És utána? A gyerekeid csak harminc napig esznek egy évben?

Márk zavartan Rékára pillantott.

— Miért kellett mindent elmondani? Megoldottuk volna.

— Így, ahogy az elmúlt három hónapban? — vágott közbe Gabriella. — Miközben Réka erején felül küzd?

Ekkor közelebb lépett a fiához, két kezével megfogta a vállát, és a szemébe nézett.

— Nézd, Márk. Nem kötelezlek arra, hogy visszamenj. Ha új életet akarsz, az a te döntésed. De az apaság nem választható opció. A gyerekeid nem hibáztak.

A folyosón megjelent az álmos Lilla. Amint meglátta az apját, felragyogott az arca, és odaszaladt.

— Apa! Visszajöttél!

Márk ösztönösen felkapta, magához szorította. A kislány szemében őszinte öröm csillogott. Tekintete átvándorolt az anyjára, majd Rékára, aki némán, összeszorított ajakkal figyelte.

— Nem ígérhetem, hogy minden olyan lesz, mint régen — mondta végül rekedten. — De azt igen, hogy felelősséget vállalok. Nem csak szavakban.

Gabriella lassan bólintott. A harag mögött most először halvány megkönnyebbülés is megjelent az arcán. A csata talán még nem ért véget, de az első lépést megtették.