Keserű mosoly jelent meg az arcán.

— Négy kilót híztam kilenc év alatt. Ez lett a bűnöm.

Gabriella lassan felállt. Az előbbi meleg tekintet helyét kemény, szinte jeges fény váltotta fel. Keze finoman remegett.

— És te mindezt elhallgattad előlem — mondta megváltozott hangon. — Három hónapon át úgy beszéltél velem telefonon, mintha minden rendben lenne.

Réka ösztönösen összehúzta magát.

— Márk kérte, hogy ne szóljak. Azt mondta, majd ő rendezi… ő magyarázza el.

— Magyarázza? — ismételte Gabriella, és az asztalról felvette a csészét, amelyet olyan erővel szorított meg, hogy az ujjai megfeszültek rajta.

— Mit akart pontosan „megmagyarázni”? — kérdezte metsző élességgel. — Azt, hogyan hagyta faképnél a feleségét két gyerekkel? Vagy inkább azt, miként vette rá az anyját, hogy hazudjon helyette?

A csészét olyan hirtelen tette vissza az asztalra, hogy a benne maradt tea kiloccsant, barna cseppek futottak szét az abroszon.

Réka hangjában most először tört fel a keserűség.

— Mit kellett volna tennem? Felhívni önt, és panaszkodni? „Jó napot, Gabriella, a fia elhagyott minket, küldjön pénzt?” Ezt várta volna?