Réka olyan mélyen aludt el azon az estén, mintha hetek óta nem pihent volna igazán. Mire felébredt, a lakás már élettel telt meg. A konyha felől ismerős, édes illat kúszott be a nappaliba – fahéj és sült alma meleg párája. Pont olyan volt, mint gyerekkorában, amikor az édesanyja vasárnaponként almás pitét sütött.

Kicsit megszédülve ült fel, aztán lassan kiment a konyhába. A gyerekek a padlón kuporogtak, előttük a frissen megfürdetett, megszárított, fekete szőrgombóc. A kölyök tisztán, bolyhosan, csillogó szemmel nézett vissza rájuk.

– Anya, hát nem gyönyörű? Mintha egy meséből lépett volna elő! – lelkendezett Dóra.

– Egy meséből? – Réka elmosolyodott, és leült az egyik székre. – Akkor legyen a neve Mese. Jó lesz, kislány?

– Nem kislány! – nevetett Levente. – Fiú!

– Akkor is Mese marad – vont vállat Réka fáradtan.

– Mitől ilyen finom illat van? – kérdezte, miközben valami különös könnyűséget érzett magában, mintha egy súly gördült volna le a mellkasáról.

– Megsütöttük az almás sütit abból az almából, amit tegnap vettél – sorolta Dóra büszkén. – Meg csináltunk tengerész módra tésztát is. Már majd éhen halunk!