– Mondtam, hogy nem hagylak magadra – hallotta Gergő hangját.

– Gergő… – suttogta álmában.

– Ne sírj. Kevés az idő. Itt vagyok melletted. Mostantól másképp lesz minden. Megígértem.

– Azt is megígérted, hogy miattad soha többé nem fogok sírni…

– Ez nem rajtam múlt. Így volt megírva. És Balázzsal se kapkodj. Figyeld, mi történik. Emlékezz: nem vagy egyedül.

Réka könnyek között ébredt. A holdfényben Mese az ágya mellett ült, mozdulatlanul figyelte.

– Gergő… – suttogta.

A kutya felkapta a fejét, halkan vakkantott, majd lefeküdt, és okos, szomorkás tekintettel nézett rá.

– Néha nekem is eszembe jut – szólalt meg a sötétben Balázs. – Hogy talán ő az.

– Kicsoda? – fordult felé Réka.

– Gergő. Mintha visszajött volna.

Reggel kerülték egymás pillantását, mintha valami titkot osztottak volna meg, amitől egyszerre félnek és remélnek.

– Réka, felvettek! – tört be egy délután Balázs. – Átmentem a próbán. Gyakorlatban kellett bizonyítanom, és az én munkámat választották a legjobbnak. Olyan varrást csináltam, hogy csak néztek!