– Nekem van hol laknom – jelentette ki. – Ti meg idegen helyeken húztátok meg magatokat annyi évig. A férjem sosem bocsátaná meg, ha most kapzsiskodnék.

– Ez már tényleg olyan, mint egy mese – suttogta Réka.

Mese, a kutya, mintha értené, mély, elégedett morgással válaszolt.

Albert közben az ablakpárkányon mosakodott, hosszú rózsaszín nyelvével gondosan tisztogatva a mancsát. Amióta a szomszéd nénihez átköltöztek a gyerekek, és a betegeskedő Nikolettet is elvitték magukhoz, a macska gazdátlanná vált. Hol ide, hol oda járt, végül náluk maradt. Nem lehetett elzavarni.

A lakást lassan rendbe hozták. Festettek, ajtókat szereltek, bútorokat szereztek. És valóban: mintha minden a helyére billent volna.

Egy este Balázs megszólalt:

– Képzeld, egyre többször álmodom a faluról. A nagymama háza is előjön. Amikor ő meghalt, a nagynéném engem is elzavart onnan. Menjünk el egyszer. Nincs messze. Kölcsönkértem egy autót a munkából.

– Menjünk – bólintott Réka habozás nélkül.

Mese izgatottan körözött körülöttük, mintha máris indulnának.