Így lett egy kis vidéki házuk is. Egy egyszerű nyaraló, de a sajátjuk.

Hazafelé Réka Balázs kezét szorította.

– Tényleg olyan, mintha Mese érkezésével fordult volna minden jobbra.

Aznap éjjel Réka újra álmodott.

– Gergő… hiszen te nem is dohányzol… – nézett rá.

– Nem is – mosolygott a fiú. – Csak a leheletem látszik. Hűvös van.

– Hol vagy? Nem itt?

– Elköszönni jöttem. Most már nyugodt vagyok.

– Elmész?

– Ideje, hugi.

– De… és Mese?

– Ő marad. Én másképp leszek melletted. Ott leszek a tavaszi szélben, egy hirtelen napsugárban, a játszó kiscicában. Ha orgonaágat teszel a pohárba, jusson eszedbe, hogy én küldtem. Eső után, amikor gombaszagú a levegő, érezni fogsz.

Réka könnyeivel küszködött.

– Még találkozunk?

– Persze. Csak nem most. Még sok idő.

– Felismerjük egymást?

– Hogyne.

Azzal lassan elhalványult.

Réka arra ébredt, hogy a nap besüt a résnyire húzott függönyön át. Mese az ágy előtt ült, egyik mancsát felemelve, halkan nyüszített – sürgős dolga volt. Albert az ablakban tisztálkodott, teljes odaadással.

Balázs és a gyerekek még aludtak. A lakásban csend honolt, békés, meleg nyugalom.

És Réka tudta: nincs egyedül.