“Nem fogom eltűrni, hogy így törjön be az életünkbe” — Réka dühösen
Ez a manipuláció felháborító és megalázó.
— Képzeld el, az édesanyád az imént közölte velem, hogy adjam át neki a MI lakásunk kulcsait! — Réka szinte berobbant a hálószobába, ahol Márk hanyatt fekve, teljes nyugalomban a telefonját görgette.
A férfi felpillantott, majd közömbösen megvonta a vállát, mintha csupán egy jelentéktelen apróságról lenne szó.
— És ebben mi a különös? Anya csak szeretne egy pótkulcsot, ha netán szükség lenne rá.
Réka megdermedt az ajtóban. Alig fél éve vették meg ezt a lakást hitelre. Az önerőbe beletették minden megtakarításukat, sőt még azt az összeget is, amelyet Réka a nagymamája vidéki házának eladásából kapott. Most pedig Emese úgy követeli a kulcsot, mintha az ingatlan hozzá tartozna.
— „Ha netán szükség lenne rá”? — ismételte meg Réka halkan, bár belül forrt benne a düh. — Miféle szükséghelyzetre gondolsz?
Márk félretette a készüléket, és felült az ágy szélére.
— Bármi előfordulhat. Ha történik velünk valami, jó, ha anyának bejárása van.
— Velünk? Mégis mi történne? — lépett közelebb Réka. — Fiatalok és egészségesek vagyunk. Mi indokolja, hogy az édesanyád kulccsal járjon a mi otthonunkba?
Ekkor kopogás nélkül benyitott Emese. Az ötvenes évei közepén járó nő mindig kifogástalanul jelent meg: frissen beszárított haj, tökéletes smink, hibátlan manikűr. Most is végigmérte a menyét egy hűvös, vizslató pillantással.
— Réka, kedvesem, igazán nem kell ekkora ügyet csinálni ebből. Csupán segíteni szeretnék, ha szükséges. Mondjuk, ha elutaztok, meglocsolhatom a virágokat, ránézhetek a lakásra.
— Nincsenek virágaink — felelte szárazon Réka. — És utazást sem tervezünk. A hitelt törlesztenünk kell.
Emese ajkán megjelent az a kimért mosoly, amely mindig feszültté tette Rékát.
— Drágám, túlságosan felfújod ezt az egészet. Márk édesanyja vagyok, tehát a család része. Talán baj, ha szeretnék hasznos lenni?
— Anya nem mond butaságot — szólt közbe Márk. — Réka, túlreagálod.
Réka értetlenül nézett rá. Tényleg nem látja, mi zajlik?
— Emese — fordult az anyósához határozott hangon — nagyra értékelem a törődését, de a lakás kulcsai nálunk maradnak. Ha szükségünk lesz segítségre, szólni fogunk.
Az idősebb nő arca egy pillanat alatt megkeményedett. A mosoly eltűnt, tekintete jéghideggé vált.
— Értem. Tehát idegen vagyok számotokra. Rendben, ezt észben tartom.
Sarkon fordult, és kivonult a szobából. Márk azonnal felpattant.
— Muszáj volt így beszélned vele? Jó szándék vezérli!
— Jó szándék? — csóválta a fejét Réka. — Márk, az anyád irányítani akarja az életünket! Ma kulcsot kér, holnap bejelentés nélkül toppan be, és átkutat mindent…
— Ne beszélj képtelenségeket! — vágott közbe a férfi. — Anya ilyet sosem tenne. Egyszerűen gondoskodó.
Réka fáradtan sóhajtott. Reménytelen. Márk mindig az anyja oldalán állt. Kapcsolatuk kezdete óta Emese mindenbe beleszólt: hol lakjanak, milyen bútort vegyenek, sőt még abba is, mikor lenne „ideje” unokának. Márk pedig rendre igazat adott neki.
Másnap reggel Réka a bejárati ajtó zárjának kattanására ébredt. Azonnal kipattant az ágyból, és a folyosóra sietett. Emese éppen a cipőjét húzta le, mintha a saját lakásába érkezett volna.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz