Gergő alaposan helyrerázta Balázst, és egy rövid időre úgy tűnt, mintha valóban észhez tért volna.

Ám a változás nem tartott sokáig. Előbb csak éjszakánként kezdett inni, titokban, amikor már mindenki aludt. Aztán előfordult, hogy egyszerűen eltűnt két-három napra. Ilyenkor nem aludt otthon. Amikor végül visszavánszorgott, koszosan, gyűrötten, mintha a földről kaparták volna fel, órákig ázott a kádban. Réka teát főzött neki, próbálta felmelegíteni, ő pedig sírva könyörgött bocsánatért, a lábai elé rogyott, esküdözött, hogy ez volt az utolsó. Réka újra és újra megbocsátott. A kör pedig bezárult, és minden kezdődött elölről.

Legalább a lakásban nem ivott nyíltan. A gyerekek számára az apjuk csak „jókedvű” volt. Ha elment otthonról, azt mondták, éjszakai munkát vállalt, őrködik valahol. Így nőttek fel egy látszólag békés, hazugságokkal kipárnázott világban.

Közben Gergőéknél megszületett a kislány, Emese. Az élet ment tovább, döcögve, hol felfelé, hol a mélybe csúszva.

– Hagyd ott végre – mondta Gergő egy este Rékának. – Nézni sem bírlak. Harmincöt éves vagy, de úgy festesz, mint egy megfáradt öregasszony.
– És a gyerekek? – kérdezte halkan Réka.
– Majd elmagyarázzuk nekik. Elég nagyok már, megértik.
– De hová mennék?

– Először hozzánk. Aztán veszek neked egy szobát a szomszéd házban. Tárgyalok az egyik tulajjal, az már hajlik rá. A másik lakásban egy idős néni él, igazi angyal, még vigyázna is a gyerekekre. Idővel az ő részét is kivásároljuk. Lesz saját otthonod, Rékám, meglátod.

Réka akkorra már teljesen kimerült. Tudta, hogy ez így nem élet, csak vergődés. Gergő felesége is csendben bólogatott: nem szabad így tönkretennie magát.

Aztán egy csúszós, jeges estén egy fiatal sofőr elveszítette az uralmát az autója fölött. Gergő éppen munkából tartott hazafelé. A fiú magával rántotta őt is.

Hogy fájt-e? Réka nem tudta megfogalmazni. Olyan volt, mintha a lelke együtt távozott volna a bátyjával.

Ami megmentette, azok a gyerekek voltak. Gergő özvegye, a kis Emese, aki megszólalásig hasonlított az apjára. És Balázs is – mert bár hibázott eleget, Gergőt tisztelte és szerette, és a temetés után nem zuhant újabb ivásba. Mellette maradt, csendben.

Réka maradhatott volna a sógornőjénél, hívták is, de nemet mondott. Nem akarta elhagyni a saját, bármilyen törékeny világát.

Az évek egymásba folytak. Egy, kettő, három, négy – mintha ködön át suhantak volna el.

A fájdalom nem múlt el, csak tompább lett. Már nem égetett úgy, mint amikor az ember egy csupasz ideghez ér. Inkább állandó, sajgó nyomás volt a mellkasában. Néha azonban hirtelen újra felszakadt minden, mintha valaki belenyúlt volna egy nyílt sebbe. Ilyenkor a szíve kalapált, és tehetetlen düh gyötörte.

Az első két esztendőben, ha egyedül maradt, elővette Gergő fényképét, és zokogott. Összegörnyedt a konyhában, mint egy sebzett állat.
– Bátyám… miért? – suttogta fuldokolva.

Később már csak csendben sírt, amikor rátört az emlékezés.

Egy este a lépcsőház előtt állt meg, szatyrokkal a kezében. Arra gondolt, változtatnia kellene. Levente és Dóra kamaszodtak, már nem lehetett előttük eltitkolni semmit. Hallgattak ugyan, de a tekintetük kérdő volt. Balázst megint elküldték a munkahelyéről. Még mindig albérletben laktak – már megszámolni sem tudta, hányadikban. Saját lakásról álmodni is fárasztó volt. Csak annyit kért az élettől, hogy a gyerekei tanulhassanak, és ne egész életükben pult mögött görnyedjenek.