Réka árva volt. Gyerekként semmi jót nem tapasztalt az életből. Az édesanyjuk meghalt, amikor ő és Gergő még alig voltak többek kamaszoknál. A lakás papíron az anyjuk és a nagybátyjuk nevén szerepelt, végül mégis állami gondozásba kerültek. A hivatalos iratok szerint volt hová menniük, a valóságban azonban senki nem várta őket tárt karokkal.

Amikor kikerültek az intézetből, azzal küldték el őket, hogy van lakásuk. A nagybácsi felesége gondoskodott róla, hogy „oda kerüljenek, ahová kell”. Hogy hová? Tulajdonképpen sehova – akár a pályaudvarra is mehettek volna.

Gergő egyszer megfogadta, hogy soha nem hagyja magára a húgát.

– Ha kell, még a túlvilágról is visszajövök érted, hallod? – mondta elszántan.

– Ne beszélj butaságokat… – legyintett akkor Réka.

Ketten béreltek egy apró szobát, majd amikor Réka hozzáment Balázshoz, hárman éltek tovább.

Gergő, fiatal és lobbanékony természet, egyszer verekedésbe keveredett: egy barátja barátnőjét védte meg. Felfüggesztettet kapott. A sértett egy befolyásos ember fia volt, Gergő mögött pedig nem állt senki. Hiába jártak közben a barátok, nem számított.