Nagyot sóhajtott, felkapta a nehéz táskákat, és elindult a kivilágított panelház felé. Útközben az járt a fejében, hogy nincs kinek lehajtania a fejét. Anyja, apja – senki. Az apja talán még él valahol, de sosem érdeklődött irántuk. Vagy talán már rég nincs is az élők sorában.

A keserűség úgy szorította a torkát, hogy meg kellett állnia levegőt venni.

– Miau!

– Kristóf, te vagy az? – nézett körül.

Valóban a szomszéd macskája volt az, az öntelt, fekete kandúr, aki szabadon járt-kelt.
– Gyere, beengedlek, mert Nikolett néni megijed, ha nem találsz haza – hívogatta.

A macska azonban nem mozdult, csak nyávogott, és a ház fala mellett toporgott.

– Na, mi az? Elakadtál? – lépett közelebb Réka.

Ekkor vett észre egy mozdulatot a fal tövében.
– Egy sapka? – hajolt le. – Uramisten… ez egy kölyökkutya!

A kicsi nejlonba csavarva hevert, alig lélegzett. Valaki egyszerűen odadobta a ház elé. A macska találhatta meg, és ő hívta segítségül.

Réka szeméből patakzott a könny. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen?

Kibontotta a reszkető kis testet, a hóna alá kapta, a szatyrokat összeszedte, és nagy nehezen bejutott a lépcsőházba. A lift persze nem működött. Nyolc emelet várt rá. A lába sajgott, a csomagok húzták a karját, a kölyök alig mozdult.

A macska előreszaladt, néha megállt, hátrapillantott, mintha ellenőrizné, követi-e a szomszéd. Végül Réka felért, kimerülten az ajtónak támaszkodott, festéke elkenődött az arcán.

Kristóf csak akkor indult tovább a saját lakásához, amikor látta, hogy Réka bejutott.

– Anya!
– Anyu!
– Mi történt?

Réka kitört. Zokogott, mintha minden visszatartott fájdalom egyszerre szakadt volna fel. Amikor a gyerekek megértették, hogy senki nem bántotta, csak egy kiskutyát hozott haza, köré gyűltek. Balázs is odalépett, megcsókolta a homlokát. Réka fáradtan vette észre, hogy most nem érez rajta alkoholszagot.

Óvatosan lefektették a kanapéra, a kutyát pokrócba csavarták, és a család csendben köré gyűlt. A lakásban először hosszú idő után nem a feszültség, hanem valami egészen más, óvatos remény terjengett.

Réka olyan mélyen aludt el azon az estén, mintha hetek óta nem pihent volna igazán. Mire felébredt, a lakás már élettel telt meg. A konyha felől ismerős, édes illat kúszott be a nappaliba – fahéj és sült alma meleg párája. Pont olyan volt, mint gyerekkorában, amikor az édesanyja vasárnaponként almás pitét sütött.

Kicsit megszédülve ült fel, aztán lassan kiment a konyhába. A gyerekek a padlón kuporogtak, előttük a frissen megfürdetett, megszárított, fekete szőrgombóc. A kölyök tisztán, bolyhosan, csillogó szemmel nézett vissza rájuk.

– Anya, hát nem gyönyörű? Mintha egy meséből lépett volna elő! – lelkendezett Dóra.

– Egy meséből? – Réka elmosolyodott, és leült az egyik székre. – Akkor legyen a neve Mese. Jó lesz, kislány?

– Nem kislány! – nevetett Levente. – Fiú!

– Akkor is Mese marad – vont vállat Réka fáradtan.

– Mitől ilyen finom illat van? – kérdezte, miközben valami különös könnyűséget érzett magában, mintha egy súly gördült volna le a mellkasáról.

– Megsütöttük az almás sütit abból az almából, amit tegnap vettél – sorolta Dóra büszkén. – Meg csináltunk tengerész módra tésztát is. Már majd éhen halunk!