– Akkor üljünk asztalhoz – felelte Réka, és közben azt figyelte, ahogy a kölyök saját farkát próbálja elkapni.

A komoly beszélgetést Balázzsal nap nap után elhalasztotta. Esténként inkább játszott a kutyával, sétálni vitte, figyelte, hogyan nő napról napra. A lakás hangulata is megváltozott: mintha a levegőben több lett volna a nevetés.

Kristóf, aki eddig féltékenyen őrizte a területét, most méltóságteljesen kísérte a kicsit mindenhová. Ha idegent hallott a lépcsőházban, azonnal két lábra ágaskodott, morgott, és védelmezően a kölyök elé állt.

Balázs közben munkát talált, és már három hete nem nyúlt italhoz. A főbérlő is békén hagyta őket a kutya miatt – megbízható bérlők voltak, mindig pontosan fizettek, a lakást is saját kezűleg újították fel.

– Anya, nem furcsa, hogy Mese szeme olyan… emberi? – kérdezte egyszer Dóra.

– Sok kutyának ilyen a tekintete – felelte Réka halkan, de ő maga is elgondolkodott rajta.

A kölyök hamar mindenki szívébe belopta magát. Gyorsan cseperedett, és látszott rajta, hogy nagy testű kutya lesz belőle.

– Egy ilyen ebnek már kert kellene – jegyezték meg a szomszédok, amikor sétáltak vele.

Mese ilyenkor Réka szemébe nézett, mintha minden szavát értené. Olyan figyelemmel hallgatta, hogy az embernek az volt az érzése: mindjárt megszólal. Különösen Rékához ragaszkodott. Ha elment otthonról, a kutya az ajtó előtt várta vissza, és amikor meghallotta a kulcs csörrenését, majdnem a plafonig ugrott örömében.

– Réka… – szólította meg egy este Balázs, kizökkentve a gondolataiból. – Beszélnünk kellene.

– Hallgatlak.

– Tudom, hogy eleged van belőlem. Évekig idegesítettelek. Sajnálom.

– Mi történt?

– Semmi különös. Csak… még Mese előtt Gergő megjelent nálam.

Réka megdermedt.

– Ne ijedj meg, nem képzelődtem. Nem a pia miatt. Azt mondta, hamarosan visszatér, és a közelünkben lesz, ameddig kell. Azt üzente, hogy minden meg fog változni.

– Tényleg? – Réka hangja alig hallatszott.

– Nem hiszed el?

– De… hiszem.

– El akarsz válni? – kérdezte halkan Balázs.

Réka nem felelt, csak a kutya fülét simogatta tovább.

Az éjjel álmában a bátyját látta.

– Mondtam, hogy nem hagylak magadra – hallotta Gergő hangját.

– Gergő… – suttogta álmában.

– Ne sírj. Kevés az idő. Itt vagyok melletted. Mostantól másképp lesz minden. Megígértem.

– Azt is megígérted, hogy miattad soha többé nem fogok sírni…

– Ez nem rajtam múlt. Így volt megírva. És Balázzsal se kapkodj. Figyeld, mi történik. Emlékezz: nem vagy egyedül.

Réka könnyek között ébredt. A holdfényben Mese az ágya mellett ült, mozdulatlanul figyelte.

– Gergő… – suttogta.

A kutya felkapta a fejét, halkan vakkantott, majd lefeküdt, és okos, szomorkás tekintettel nézett rá.

– Néha nekem is eszembe jut – szólalt meg a sötétben Balázs. – Hogy talán ő az.

– Kicsoda? – fordult felé Réka.

– Gergő. Mintha visszajött volna.

Reggel kerülték egymás pillantását, mintha valami titkot osztottak volna meg, amitől egyszerre félnek és remélnek.

– Réka, felvettek! – tört be egy délután Balázs. – Átmentem a próbán. Gyakorlatban kellett bizonyítanom, és az én munkámat választották a legjobbnak. Olyan varrást csináltam, hogy csak néztek!