Közben Gergőéknél megszületett a kislány, Emese. Az élet ment tovább, döcögve, hol felfelé, hol a mélybe csúszva.

– Hagyd ott végre – mondta Gergő egy este Rékának. – Nézni sem bírlak. Harmincöt éves vagy, de úgy festesz, mint egy megfáradt öregasszony.
– És a gyerekek? – kérdezte halkan Réka.
– Majd elmagyarázzuk nekik. Elég nagyok már, megértik.
– De hová mennék?

– Először hozzánk. Aztán veszek neked egy szobát a szomszéd házban. Tárgyalok az egyik tulajjal, az már hajlik rá. A másik lakásban egy idős néni él, igazi angyal, még vigyázna is a gyerekekre. Idővel az ő részét is kivásároljuk. Lesz saját otthonod, Rékám, meglátod.

Réka akkorra már teljesen kimerült. Tudta, hogy ez így nem élet, csak vergődés. Gergő felesége is csendben bólogatott: nem szabad így tönkretennie magát.

Aztán egy csúszós, jeges estén egy fiatal sofőr elveszítette az uralmát az autója fölött. Gergő éppen munkából tartott hazafelé. A fiú magával rántotta őt is.

Hogy fájt-e? Réka nem tudta megfogalmazni. Olyan volt, mintha a lelke együtt távozott volna a bátyjával.