– Nekem van hol laknom – jelentette ki. – Ti meg idegen helyeken húztátok meg magatokat annyi évig. A férjem sosem bocsátaná meg, ha most kapzsiskodnék.

– Ez már tényleg olyan, mint egy mese – suttogta Réka.

Mese, a kutya, mintha értené, mély, elégedett morgással válaszolt.

Albert közben az ablakpárkányon mosakodott, hosszú rózsaszín nyelvével gondosan tisztogatva a mancsát. Amióta a szomszéd nénihez átköltöztek a gyerekek, és a betegeskedő Nikolettet is elvitték magukhoz, a macska gazdátlanná vált. Hol ide, hol oda járt, végül náluk maradt. Nem lehetett elzavarni.

A lakást lassan rendbe hozták. Festettek, ajtókat szereltek, bútorokat szereztek. És valóban: mintha minden a helyére billent volna.

Egy este Balázs megszólalt:

– Képzeld, egyre többször álmodom a faluról. A nagymama háza is előjön. Amikor ő meghalt, a nagynéném engem is elzavart onnan. Menjünk el egyszer. Nincs messze. Kölcsönkértem egy autót a munkából.

– Menjünk – bólintott Réka habozás nélkül.

Mese izgatottan körözött körülöttük, mintha máris indulnának.

– Téged is viszünk – nevetett Balázs. – Albert viszont marad, ő vigyáz a házra.

A faluban egy apró, de masszív ház fogadta őket. Az ablakokat deszkák fedték, a kert elvadult.

– Csak nem te vagy az, Balázs? – szólt ki valaki a szomszédból.

– Én… Jó napot, Sanyi néni…

– Hát persze, hogy én! Nem halhatok meg addig, míg ezt át nem adom neked!

– Mit kellene átadnia?

– A nagymamád, Hajnalka néni rám bízta, hogy őrizzem meg a jussodat.

Balázs értetlenül nézett.

– Miféle jussot?

– Ezt a házat. A nagynénéd, Beáta, járt ide korábban, kerülgette, mint róka a tyúkólat. Vevőket is hozott. Elzavartam mindet. A ház rád lett íratva, rendesen, papírral. Régen.

– De azt mondta, eltűntem…

– Hazudott. Mutasson papírt, mondtam neki. Nem tudott.

Az idős asszony köpött egyet a földre.

– Gyerekkora óta ilyen volt. Teljesen más, mint az apád, Levente. No, bejöttök megnézni? Ő a feleséged?

– Igen. Réka.

– Szép teremtés. Gyerekeitek is vannak?

– Kettő. Dóra és Levente.

– Hozd el őket is, hadd lássam. Mit mondok majd odaát Hajnalkának, ha kérdezi?

Így lett egy kis vidéki házuk is. Egy egyszerű nyaraló, de a sajátjuk.

Hazafelé Réka Balázs kezét szorította.

– Tényleg olyan, mintha Mese érkezésével fordult volna minden jobbra.

Aznap éjjel Réka újra álmodott.

– Gergő… hiszen te nem is dohányzol… – nézett rá.

– Nem is – mosolygott a fiú. – Csak a leheletem látszik. Hűvös van.

– Hol vagy? Nem itt?

– Elköszönni jöttem. Most már nyugodt vagyok.

– Elmész?

– Ideje, hugi.

– De… és Mese?

– Ő marad. Én másképp leszek melletted. Ott leszek a tavaszi szélben, egy hirtelen napsugárban, a játszó kiscicában. Ha orgonaágat teszel a pohárba, jusson eszedbe, hogy én küldtem. Eső után, amikor gombaszagú a levegő, érezni fogsz.

Réka könnyeivel küszködött.

– Még találkozunk?

– Persze. Csak nem most. Még sok idő.

– Felismerjük egymást?

– Hogyne.

Azzal lassan elhalványult.

Réka arra ébredt, hogy a nap besüt a résnyire húzott függönyön át. Mese az ágy előtt ült, egyik mancsát felemelve, halkan nyüszített – sürgős dolga volt. Albert az ablakban tisztálkodott, teljes odaadással.

Balázs és a gyerekek még aludtak. A lakásban csend honolt, békés, meleg nyugalom.

És Réka tudta: nincs egyedül.

❦

— Elment az eszed? Lakást akarsz? Most komolyan? Tényleg természetesnek gondolod, hogy több millió forintot érő ingatlant írjak a nevedre csak azért, mert az én pénzemen élsz, és naponta ránézel a lányodra?

— Ugyan már, mi ebben a különös? — vont vállat közönyösen Gábor. — Sajnálod a saját gyereked apjától? Van új férjed, fiatal, majd együtt megkeresitek újra.

Őszintén szólva teljesen kimerültem. Ha nem íratod át a lakást, akkor vidd magadhoz Lillát. Akár holnap. Elegem van abból, hogy pórázon tartott, ingyenes bébiszitterként éljek.