Ami megmentette, azok a gyerekek voltak. Gergő özvegye, a kis Emese, aki megszólalásig hasonlított az apjára. És Balázs is – mert bár hibázott eleget, Gergőt tisztelte és szerette, és a temetés után nem zuhant újabb ivásba. Mellette maradt, csendben.

Réka maradhatott volna a sógornőjénél, hívták is, de nemet mondott. Nem akarta elhagyni a saját, bármilyen törékeny világát.

Az évek egymásba folytak. Egy, kettő, három, négy – mintha ködön át suhantak volna el.

A fájdalom nem múlt el, csak tompább lett. Már nem égetett úgy, mint amikor az ember egy csupasz ideghez ér. Inkább állandó, sajgó nyomás volt a mellkasában. Néha azonban hirtelen újra felszakadt minden, mintha valaki belenyúlt volna egy nyílt sebbe. Ilyenkor a szíve kalapált, és tehetetlen düh gyötörte.

Az első két esztendőben, ha egyedül maradt, elővette Gergő fényképét, és zokogott. Összegörnyedt a konyhában, mint egy sebzett állat.
– Bátyám… miért? – suttogta fuldokolva.

Később már csak csendben sírt, amikor rátört az emlékezés.

Egy este a lépcsőház előtt állt meg, szatyrokkal a kezében. Arra gondolt, változtatnia kellene. Levente és Dóra kamaszodtak, már nem lehetett előttük eltitkolni semmit. Hallgattak ugyan, de a tekintetük kérdő volt. Balázst megint elküldték a munkahelyéről. Még mindig albérletben laktak – már megszámolni sem tudta, hányadikban. Saját lakásról álmodni is fárasztó volt. Csak annyit kért az élettől, hogy a gyerekei tanulhassanak, és ne egész életükben pult mögött görnyedjenek.