Nagyot sóhajtott, felkapta a nehéz táskákat, és elindult a kivilágított panelház felé. Útközben az járt a fejében, hogy nincs kinek lehajtania a fejét. Anyja, apja – senki. Az apja talán még él valahol, de sosem érdeklődött irántuk. Vagy talán már rég nincs is az élők sorában.

A keserűség úgy szorította a torkát, hogy meg kellett állnia levegőt venni.

– Miau!

– Kristóf, te vagy az? – nézett körül.

Valóban a szomszéd macskája volt az, az öntelt, fekete kandúr, aki szabadon járt-kelt.
– Gyere, beengedlek, mert Nikolett néni megijed, ha nem találsz haza – hívogatta.

A macska azonban nem mozdult, csak nyávogott, és a ház fala mellett toporgott.

– Na, mi az? Elakadtál? – lépett közelebb Réka.

Ekkor vett észre egy mozdulatot a fal tövében.
– Egy sapka? – hajolt le. – Uramisten… ez egy kölyökkutya!

A kicsi nejlonba csavarva hevert, alig lélegzett. Valaki egyszerűen odadobta a ház elé. A macska találhatta meg, és ő hívta segítségül.

Réka szeméből patakzott a könny. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen?