– Benne vagyok! – csillant fel Eszter szeme, ám a következő pillanatban eszébe jutott, hogy hivatalosan már a válás küszöbén állnak. A mosoly lassan lehervadt az arcáról. „Vissza kellene fognom magam” – intette csendre saját örömét.

A három napból végül hetek lettek. A nyár szinte észrevétlenül suhant el: festékszag, fűrészpor, közös reggelik a teraszon, fáradt, de elégedett esték. Dolgoztak, vitatkoztak apróságokon, aztán együtt nevettek rajtuk. Mire észbe kaptak, már augusztus vége volt.

Ekkor jelentkezett a vevő.

Eleinte mindketten felszabadultnak érezték magukat: úgy tűnt, lezárul egy fejezet. Amikor azonban a férfi megérkezett, és magabiztosan járkált a ház körül, mintha már az övé lenne minden deszka és szög, valami megváltozott bennük. Eszternek különösen szúrta a szemét, ahogy idegenként méregeti a gondosan ültetett virágágyást.

Szótlanul kísérték ki a kapuig, és egyikük sem siettethette eléggé a búcsút.

– Nos – fordult vissza a vevő –, nekem megfelel. Este megbeszélem a feleségemmel, és holnap reggel jövök. Intézhetjük a papírokat.