– Rendben, várjuk – felelte Balázs udvariasan.

Ahogy az autó elhajtott, Balázs oldalra pillantott. Eszter arcán könnyek csillogtak.

– Mi történt? Rosszul vagy? – kérdezte halkan.

– Nem a testem fáj – törölte meg a szemét Eszter. – A szívem. Olyan nehéz elengedni ezt a helyet… és épp neki. Nézd meg, mennyi munkánk van benne. Mennyire a miénk.

– Ha nem szimpatikus, keresünk másik vevőt – próbálta nyugtatni a férfi.

– Nem erről van szó! – tört ki belőle. – Egyáltalán nem akarom eladni. Te meg olyan makacs tudsz lenni!

– Tényleg nem akarod? – nézett mélyen a szemébe Balázs. – Miért?

Eszter elharapta a mondat végét, de végül mégis kibukott belőle:

– Mert itt voltam igazán boldog… főleg amikor te is itt voltál mellettem. – Szinte suttogta a szavakat. – És rettegek attól, hogy hamarosan teljesen idegenek leszünk egymásnak.

Balázs hosszú másodpercekig hallgatott.

– Akkor talán ne adjuk el – mondta végül váratlanul.

Eszter ránézett, és a könnyei csak erősebben folytak. Balázs odalépett hozzá, magához húzta.

– Én sem akarok külön utakon járni – vallotta be, és gyengéden csókolta meg a könnyáztatta arcot.

A válóperből végül nem lett semmi.

A kis ház, amelyet majdnem pénzzé tettek, megőrizte a házasságukat is. Megtanította őket arra, hogy a közösen végzett munka nemcsak falakat emel, hanem hidat is két ember között – és néha épp ez ment meg mindent egy elhamarkodott döntéstől.