Aztán a tizedik házassági évük táján valami lassan megváltozott.

Nem egyik napról a másikra, hanem apránként, szinte észrevétlenül.

Balázs munkahelyet váltott, és az új állással együtt hosszú, többhetes kiküldetések is jártak. Egyre többször volt távol otthonról.

Eszter bízott benne. Soha nem adott okot féltékenységre, és ő maga sem lépett félre soha. Mégis, a lelke mélyén időnként felbukkant egy nyugtalanító gondolat: „Vajon tényleg mindig egyedül van ott?” – kérdezte magától, majd megijedt a saját kételyétől.

Egy alkalommal megosztotta ezt a bizonytalanságát a barátnőjével, aki harsány nevetésben tört ki.

– Eszter, ne légy már naiv! – legyintett. – Szerinted egy férfi kibír egy hónapot magányosan? Ugyan már!

Eszter próbálta védeni Balázst, de a barátnő hajthatatlan maradt.

– Ha kételkedsz, járj utána! – jelentette ki végül határozottan.

– Mégis hogyan? – hökkent meg Eszter.

– Egyszerű. Elutazik, te pedig egy hét múlva utána mész. Szó nélkül. Akkor majd minden kiderül.

Eszter hosszan töprengett, aztán megrázta a fejét.