Munka közben felidézték azt a régi történetet is, amikor Eszter az eljegyzési gyűrűjét veszítette el Balázs szüleinek kertjében. Évekkel később ugyanott, krumpliásás közben került elő újra.

– Emlékszem az arcodra – nevetett Balázs. – Azt mondtad: „Balázs, nézd, ott valami csillog!” Én odamentem, te meg négykézláb jöttél utánam.

– Persze! – kacagott Eszter. – Tudni akartam azonnal, mit találtál.

– Azért másztál úgy, hogy biztosra menj! – incselkedett a férfi.

– Ez nem is vicces – biggyesztette le ajkát Eszter, de a szeme mosolygott.

Összenéztek, és egyszerre törtek ki nevetésben.

Este jókedvűen indultak haza. A búcsú most valahogy nehezebben ment, mint korábban.

Másnap is nehezen engedték el egymást, mintha a kapuban mindig maradt volna még egy ki nem mondott mondat.

– Figyelj csak – vetette fel Balázs néhány nappal később –, neked most úgyis szabadságod van, igaz? Nekem pedig összegyűltek a szabadnapjaim. Mi lenne, ha leugranánk a telekre pár napra? Három nap alatt befejezném az előteret a szaunánál, ott áll félkészen már hónapok óta. Az anyag is megvan hozzá, csak rá kellene szánni magunkat.

– Menjünk – bólintott Eszter, és meglepődve érezte, hogy a szíve hevesebben ver a gondolatra.

– Esténként meg süthetnénk valamit a kertben – folytatta Balázs lelkesedve. – Olyan régen ettem rendes, parázson sült húst, hogy már az ízét is elfelejtettem.

– Benne vagyok! – csillant fel Eszter szeme, ám a következő pillanatban eszébe jutott, hogy hivatalosan már a válás küszöbén állnak. A mosoly lassan lehervadt az arcáról. „Vissza kellene fognom magam” – intette csendre saját örömét.

A három napból végül hetek lettek. A nyár szinte észrevétlenül suhant el: festékszag, fűrészpor, közös reggelik a teraszon, fáradt, de elégedett esték. Dolgoztak, vitatkoztak apróságokon, aztán együtt nevettek rajtuk. Mire észbe kaptak, már augusztus vége volt.

Ekkor jelentkezett a vevő.

Eleinte mindketten felszabadultnak érezték magukat: úgy tűnt, lezárul egy fejezet. Amikor azonban a férfi megérkezett, és magabiztosan járkált a ház körül, mintha már az övé lenne minden deszka és szög, valami megváltozott bennük. Eszternek különösen szúrta a szemét, ahogy idegenként méregeti a gondosan ültetett virágágyást.

Szótlanul kísérték ki a kapuig, és egyikük sem siettethette eléggé a búcsút.

– Nos – fordult vissza a vevő –, nekem megfelel. Este megbeszélem a feleségemmel, és holnap reggel jövök. Intézhetjük a papírokat.

– Rendben, várjuk – felelte Balázs udvariasan.

Ahogy az autó elhajtott, Balázs oldalra pillantott. Eszter arcán könnyek csillogtak.

– Mi történt? Rosszul vagy? – kérdezte halkan.

– Nem a testem fáj – törölte meg a szemét Eszter. – A szívem. Olyan nehéz elengedni ezt a helyet… és épp neki. Nézd meg, mennyi munkánk van benne. Mennyire a miénk.

– Ha nem szimpatikus, keresünk másik vevőt – próbálta nyugtatni a férfi.

– Nem erről van szó! – tört ki belőle. – Egyáltalán nem akarom eladni. Te meg olyan makacs tudsz lenni!

– Tényleg nem akarod? – nézett mélyen a szemébe Balázs. – Miért?

Eszter elharapta a mondat végét, de végül mégis kibukott belőle:

– Mert itt voltam igazán boldog… főleg amikor te is itt voltál mellettem. – Szinte suttogta a szavakat. – És rettegek attól, hogy hamarosan teljesen idegenek leszünk egymásnak.

Balázs hosszú másodpercekig hallgatott.

– Akkor talán ne adjuk el – mondta végül váratlanul.

Eszter ránézett, és a könnyei csak erősebben folytak. Balázs odalépett hozzá, magához húzta.

– Én sem akarok külön utakon járni – vallotta be, és gyengéden csókolta meg a könnyáztatta arcot.

A válóperből végül nem lett semmi.

A kis ház, amelyet majdnem pénzzé tettek, megőrizte a házasságukat is. Megtanította őket arra, hogy a közösen végzett munka nemcsak falakat emel, hanem hidat is két ember között – és néha épp ez ment meg mindent egy elhamarkodott döntéstől.