Egyre gyakrabban állított haza ittasan. Egyre sűrűbben emelte fel a hangját, és egyre bántóbban beszélt a feleségével. Odáig fajult a helyzet, hogy a fizetését sem adta haza többé, mintha teljesen megszűnt volna a közös kassza. Arról is megfeledkezett, hogy minden évben megünnepelték a házassági évfordulójukat – ez most csendben, szó nélkül múlt el.

Amikor Eszter óvatosan emlékeztette erre, nem bocsánatot kapott válaszul, hanem kioktatást. Balázs kijelentette, hogy egy asszonynak tudnia kell, hol a helye, és ő, mint férfi, azt teszi, amit jónak lát. Neki senki ne mondja meg, mit csináljon – még a saját felesége sem.

Eszter tűrt. Abban reménykedett, hogy ez csak átmeneti időszak, amely majd magától lecsillapodik.

De a rossz időszak nem ért véget. Évekig húzódott.

És minél több idő telt el, annál fojtogatóbbá vált az otthoni légkör.

Felgyűltek a sérelmek, kimondatlan vádak és kimondott, durva sértések. Olyan szavak is elhangzottak, amelyeket egyikük sem tudott igazán megbocsátani. Egyszer még az is előfordult, hogy a vita majdnem tettlegességig fajult.