Eszter halvány mosollyal hallgatta, nem akarta félbeszakítani.

– Tíz éve mentem nyugdíjba – folytatta Benedek. – Nem éltünk nagy lábon, de nem is panaszkodtunk. Volt egy kis kertünk, megtermeltük a krumplit, a répát, paradicsomot. Hajnalka pedig valahogy mindig ki tudta számolni, mire futja. Mondtam is neki gyakran, hogy könyvelőnek kellett volna mennie. – Egy rövid, keserédes nevetés suhant át az arcán, aztán elkomorult. – Aztán egyszer csak minden összeomlott.

Az ablak felé fordult, mintha a szürke fény segítene rendet tenni a gondolataiban.

– Tavaly diagnosztizálták nála a cukorbetegséget. De nem a kezdeti stádiumban… már szövődményekkel. Először a lába dagadt, aztán a szíve sem működött rendesen. Az orvosok rögtön mondták: gyógyszerek, speciális étrend, rendszeres vizsgálatok. Belevágtunk, ahogy tudtunk. A nyugdíjunk éppen hogy elég volt, de azt hittem, megoldjuk.

– És utána? – kérdezte halkan Eszter.

– Utána minden egyre nehezebb lett. A gyógyszerek ára az egekben. Hetente kellett kórházba mennünk, utazás, fizetős vizsgálatok, infúziók… – megrázta a fejét. – Először a szomszédoktól kértem kölcsön, aztán a távolabbi rokonokat hívtam. Közben jöttek a számlák: villany, gáz. Minden drágul. Két nyugdíjból meg… alig marad valami.