Lesütötte a szemét, mintha szégyellné, hogy kimondja.

– Mostanra ott tartunk, hogy nem tudom, mit tegyek. Kikapcsolással fenyegetnek a villany miatt. A gyógyszerek egy hétre elegendők. És akkor… – tárta szét a karját fáradt mozdulattal. – Arra gondoltam, talán ha valaki megtalálja a kabátot, és elolvassa a levelet… talán segít. Tudom, furcsán hangzik.

Eszter határozottan megrázta a fejét.

– Ez egyáltalán nem furcsa. Ez volt az ön lehetősége. És működött.

Benedek azonban mintha nem is hallotta volna. A szavak most már megállíthatatlanul jöttek belőle.

– Soha nem szerettem másokra támaszkodni. Mindig dolgoztam, amíg bírtam. Amit elértem, a két kezemmel értem el. Amikor rájöttem, hogy ez most kevés… – elcsuklott a hangja. – Nehéz volt beismerni. Szégyelltem magam. Mit mondjon az ember? Hetven felett, és segítséget kér?

Eszter összekulcsolta az ujjait, majd Gergőre pillantott. A férfi komoran ült, az állát dörzsölte, látszott rajta, hogy minden szót mérlegel.

– Nincsenek gyerekeik? – kérdezte végül.