Eszter bólintott.

– A kabát zsebében volt. Úgy éreztük, nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

A férfi mély levegőt vett, láthatóan próbálta összeszedni magát.

– Köszönöm, hogy eljöttek – mondta halkan. – Már azt hittem, senki sem fogja elolvasni… és végképp nem jön el miatta.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha erőt gyűjtene, majd lassan felegyenesedett. Látszott rajta, hogy hosszú történet nyomja a lelkét, és most először érzi úgy, talán meghallgatja valaki.

Benedek nagyot sóhajtott, mintha abban a néhány másodpercben, amíg megszólalásra készült, egész élete képei peregtek volna le előtte. Hetvenkét éves volt. A keze kérges és eres, a vállai kissé előrebuktak az évek súlya alatt. A hangja fáradtan csengett, de nem önsajnálat szólt belőle – inkább beletörődés.

– Egész életemben vezettem – mondta, a padlót nézve. – Buszsofőr voltam. Először a városban jártam, később a vidéki vonalakra osztottak be. Nem kerestem sokat, de megvoltunk. A feleségem, Hajnalka, mindig rendben tartotta az otthont. Csodálatos asszony… gondoskodó, talpraesett. – Elhallgatott egy pillanatra, mintha egy régi, kedves emléket ízlelgetne.