Benedek azonban nem az a fajta ember volt, aki ölbe tett kézzel elfogadja a segítséget. Amint egy kicsit erőre kapott, kereste, hol lehet hasznára másoknak. Amikor Eszter megemlítette, hogy az egyik idős szomszéd kerítése javításra szorul, Benedek már vitte is a szerszámait. Precízen dolgozott, minden deszkát külön ellenőrzött. Mire végzett, a kerítés masszívan állt, mintha új lenne.

A helyi piacon is egyre többen ismerték fel. Segített a standok felállításában, zsákokat cipelt, árut rendezett. Eleinte csak biccentettek neki az emberek, később már köszöntek, sőt beszélgetésbe elegyedtek vele. Lassan visszatalált az emberek közé.

Egy alkalommal Gergő éppen fát ment hasogatni hozzá. Benedek egyszer csak letette a baltát, leült egy farönkre, és elgondolkodva nézett rá.

– Tudod… ti tényleg megmentettetek minket – szólalt meg váratlanul.

Gergő a következő hasábot készült feltenni, de megállt.

– Ugyan már, ne beszélj így.

Benedek halványan elmosolyodott, de a tekintete komoly maradt.

– Komolyan mondom. Azt hittem, hogy az olyan embereket, mint mi, senki sem veszi észre.