Gergő letette a baltát, megtörölte a kezét, majd mellé ült.

– Akkor azt áruld el, miért hagytad ott azt az üzenetet? – kérdezte csendesen.

Benedek sóhajtott.

– Talán az utolsó próbálkozás volt. Kidobtam, és arra gondoltam, hátha valaki rátalál. De igazából nem hittem benne.

Gergő elmosolyodott.

– Néha egy cetli is elindíthat valamit.

– Igen… csak a megfelelő embernek kell megtalálnia – felelte Benedek halkan.

Amikor Gergő elköszönt és elindult hazafelé, Benedek sokáig nézett utána. Az arcán ott ült egy csendes, meleg mosoly – olyan, amilyet talán hosszú évek óta nem viselt.

❦

– Jó napot, Hajnalka. Megvagyunk, dolgozom, a gyerekek most vakáción vannak. És maguk hogy vannak? Nem számítottam a hívására.

– Jaj, Eszterkém, inkább ne is kérdezd! Nagyon rosszul. Egyik baj ér a másik után, képtelen vagyok kilábalni belőlük. Most például eltört a lábam, fekszem, menni sem tudok, pedig itt a nyár, a munka nem vár. Az öreg is betegeskedik, egyedül semmire sem megy. A ház körül is lenne tennivaló, a kertben is akad elég dolog.

– Értem. Kitartást kívánok, remélem, hamar rendbe jön.

– Könnyű azt mondani, hogy rendbe jövök! De hogyan, amikor minden összecsap a fejem felett?