– Nahát, ez tényleg mintha rám szabták volna! – vigyorgott elégedetten.

– Ugye, hogy nem véletlenül döntöttem mellette? – felelte Eszter büszkén.

Gergő bólintott, felkapta a kutya pórázát, és az ajtó felé indult.

– Elmegyek egy körre Bodrival. Be kell avatni az új kabátot!

Eszter az ajtóban állva figyelte, ahogy a férje kilép az utcára. A kabát valóban tökéletesen állt rajta, mintha személyre szabva készült volna. Gergő határozott léptekkel haladt, Bodri pedig vidáman szaladgált körülötte.

Néhány nappal később, amikor már rendszeresen hordta az új darabot, Gergő elégedetten gondolt rá: kényelmes, meleg, és rengeteg zsebe van – igazán praktikus viselet.

Egyik este munkából hazaérve a fogasra akasztotta a kabátot, majd bement a konyhába, ahol Eszter a vacsorát készítette. Mielőtt leült volna az asztalhoz, hirtelen ötlettől vezérelve visszament az előszobába.

Leemelte a kabátot, és eltűnődött: vajon maradt-e benne valami az előző tulajdonostól? Talán egy apró tárgy vagy papírdarab. A gondolat váratlanul jött, de kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Először az oldalzsebeket tapogatta ki – üresek voltak. Ezután a mellrésznél lévő zsebhez nyúlt. Ujjai egy kis, összehajtogatott, keményebb papírdarabot érintettek.

– Mi lehet ez? – morogta halkan, miközben kihúzta.

Egy gyűrött, megsárgult cetli volt az, mintha hosszabb ideje lapult volna ott. Óvatosan szétnyitotta. A papíron nagy, egyenetlen betűkkel írt sorok álltak. A kézírás kusza volt, a betűk hol felkúsztak, hol lebuktak a sorból, mintha az író keze bizonytalanul vezette volna a tollat. Az egész szöveg nehezen volt kibogozható, és első pillantásra úgy tűnt, mintha egy kisgyerek próbálta volna papírra vetni a gondolatait.

A sorok így szóltak:

„Ha ezt olvassa, kérem, segítsen. Nem tudom, mit tegyek. A feleségem súlyos beteg, és már egy fillérünk sem maradt a kezelésre. Cím: Fenyő utca 12. Benedek.”

Gergő újra és újra átfutotta a szöveget.

– Ez most komoly? – dünnyögte maga elé hitetlenkedve.

Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, a cetlit nézegetve. Akárki írta, kétségbeesett lehetett, ha ilyesmit vetett papírra, és egy kabát zsebében hagyta. De az egész mégis különös volt. Hogyan kerülhetett a ruhadarab egy adományboltba? Mi történt azzal, aki viselte?

„Ugyan, biztos valami ostobaság” – próbálta elhessegetni a gondolatot. „Talán valaki csak hatásvadász üzenetet akart hagyni.” Mégsem vitte rá a lélek, hogy egyszerűen összegyűrje és a szemétbe dobja.

Átsétált a konyhába, ahol Eszter éppen teát töltött.

– Nézd csak, mit találtam a kabát zsebében – nyújtotta felé a papírt.

– Mi az? – kérdezte a nő, és átvette.

Ahogy végigolvasta, az arca megváltozott. A megszokott szelíd kifejezést komolyság váltotta fel, szemöldöke összeszaladt. Még egyszer átolvasta, majd felnézett a férjére.

– Gergő… mi van, ha ez igaz? – kérdezte halkan.

– Ugyan már – vont vállat a férfi. – Lehet, hogy csak valami rossz tréfa. Vagy valaki szórakozott.

– Szerinted ilyesmivel viccelődnek? – Eszter ujjai nem engedték el a cetlit. – Még ha az is, akkor sem hagyhatjuk annyiban. Legalább meg kell bizonyosodnunk róla.