– És mit akarsz csinálni?

– Elmegyünk erre a címre – felelte határozottan. – Ha valóban baj van, nem fordíthatunk hátat.

– És ha már senki sem lakik ott? Vagy régi az egész?

– Akkor is tettünk egy próbát – zárta le a vitát.

Gergőt meglepte a felesége eltökéltsége. Eszter mindig együttérző volt, de most valami rendíthetetlen elszántság csengett a hangjában. Talán az a meggyőződés, hogy a jót nem szabad halogatni.

– Rendben – sóhajtott végül. – Holnap munka után elmegyünk.

– Köszönöm – mosolygott rá Eszter.

Másnap délután Gergő felvette a feleségét, és együtt indultak el a megadott címre. A Fenyő utca csendes volt, a környék inkább szegényes. Többnyire öreg, fából ácsolt házak sorakoztak, amelyek láthatóan rég nem láttak felújítást. Némelyik úgy festett, mintha már félig lakatlan lenne.

A tizenkettedik számú ház különösen elhanyagolt állapotban állt. A vakolat több helyen lepattogzott, itt-ott a tégla is kilátszott. A kerítés megrogyva dőlt oldalra, mintha csak a megszokás tartaná egyben. Az udvaron elszórtan szemét hevert, és egy kitaposott ösvény vezetett a bejárati ajtóig.

– Talán mégis lakik itt valaki – jegyezte meg Gergő, miközben körbenézett.

Eszter megszorította kezében a cetlit. Szerette volna hinni, hogy a túloldalon valóban segítségre vár valaki. A kiskapu panaszosan megnyikordult, amikor Gergő betolta.

– Óvatosan – súgta a nő félmosollyal. – Még a végén leszakítjuk az egészet.

Az ajtón kopogtak. Először nem érkezett válasz. Eszter már újra emelte a kezét, amikor az ajtó lassan résnyire nyílt, és a küszöbön megjelent egy sovány, megtört férfi.

Benedek arca sápadt volt, ősz haja ziláltan tapadt a homlokára. Szemei vörösek, karikásak. Egy elnyűtt, túl nagy pulóvert viselt, amely lógott rajta.

– Ön Benedek? – kérdezte Eszter óvatosan.

A férfi összehúzta a szemét.

– Igen… Kik maguk?

Gergő elővette a gyűrött papírt.

– Ezt találtuk – mondta, és átnyújtotta.

Benedek tekintete a cetlire esett. Először értetlenség suhant át az arcán, aztán mintha emlékek rohanták volna meg. Lassan átvette a papírt, végigolvasta, és a keze remegni kezdett. Egy pillanatra a semmibe meredt, majd leült a bejárat mellett álló kopott székre.

Tenyerébe temette az arcát, és hosszú másodpercekig nem szólt. Gergő és Eszter tanácstalanul néztek egymásra.

– Tényleg… megtalálták? – kérdezte végül Benedek, amikor levette a kezét az arcáról. Szemében könny csillant, de a hangja meglepően nyugodt maradt.

Eszter bólintott.

– A kabát zsebében volt. Úgy éreztük, nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

A férfi mély levegőt vett, láthatóan próbálta összeszedni magát.

– Köszönöm, hogy eljöttek – mondta halkan. – Már azt hittem, senki sem fogja elolvasni… és végképp nem jön el miatta.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha erőt gyűjtene, majd lassan felegyenesedett. Látszott rajta, hogy hosszú történet nyomja a lelkét, és most először érzi úgy, talán meghallgatja valaki.

Benedek nagyot sóhajtott, mintha abban a néhány másodpercben, amíg megszólalásra készült, egész élete képei peregtek volna le előtte. Hetvenkét éves volt. A keze kérges és eres, a vállai kissé előrebuktak az évek súlya alatt. A hangja fáradtan csengett, de nem önsajnálat szólt belőle – inkább beletörődés.