– Egész életemben vezettem – mondta, a padlót nézve. – Buszsofőr voltam. Először a városban jártam, később a vidéki vonalakra osztottak be. Nem kerestem sokat, de megvoltunk. A feleségem, Hajnalka, mindig rendben tartotta az otthont. Csodálatos asszony… gondoskodó, talpraesett. – Elhallgatott egy pillanatra, mintha egy régi, kedves emléket ízlelgetne.

Eszter halvány mosollyal hallgatta, nem akarta félbeszakítani.

– Tíz éve mentem nyugdíjba – folytatta Benedek. – Nem éltünk nagy lábon, de nem is panaszkodtunk. Volt egy kis kertünk, megtermeltük a krumplit, a répát, paradicsomot. Hajnalka pedig valahogy mindig ki tudta számolni, mire futja. Mondtam is neki gyakran, hogy könyvelőnek kellett volna mennie. – Egy rövid, keserédes nevetés suhant át az arcán, aztán elkomorult. – Aztán egyszer csak minden összeomlott.

Az ablak felé fordult, mintha a szürke fény segítene rendet tenni a gondolataiban.

– Tavaly diagnosztizálták nála a cukorbetegséget. De nem a kezdeti stádiumban… már szövődményekkel. Először a lába dagadt, aztán a szíve sem működött rendesen. Az orvosok rögtön mondták: gyógyszerek, speciális étrend, rendszeres vizsgálatok. Belevágtunk, ahogy tudtunk. A nyugdíjunk éppen hogy elég volt, de azt hittem, megoldjuk.

– És utána? – kérdezte halkan Eszter.

– Utána minden egyre nehezebb lett. A gyógyszerek ára az egekben. Hetente kellett kórházba mennünk, utazás, fizetős vizsgálatok, infúziók… – megrázta a fejét. – Először a szomszédoktól kértem kölcsön, aztán a távolabbi rokonokat hívtam. Közben jöttek a számlák: villany, gáz. Minden drágul. Két nyugdíjból meg… alig marad valami.

Lesütötte a szemét, mintha szégyellné, hogy kimondja.

– Mostanra ott tartunk, hogy nem tudom, mit tegyek. Kikapcsolással fenyegetnek a villany miatt. A gyógyszerek egy hétre elegendők. És akkor… – tárta szét a karját fáradt mozdulattal. – Arra gondoltam, talán ha valaki megtalálja a kabátot, és elolvassa a levelet… talán segít. Tudom, furcsán hangzik.

Eszter határozottan megrázta a fejét.

– Ez egyáltalán nem furcsa. Ez volt az ön lehetősége. És működött.

Benedek azonban mintha nem is hallotta volna. A szavak most már megállíthatatlanul jöttek belőle.

– Soha nem szerettem másokra támaszkodni. Mindig dolgoztam, amíg bírtam. Amit elértem, a két kezemmel értem el. Amikor rájöttem, hogy ez most kevés… – elcsuklott a hangja. – Nehéz volt beismerni. Szégyelltem magam. Mit mondjon az ember? Hetven felett, és segítséget kér?

Eszter összekulcsolta az ujjait, majd Gergőre pillantott. A férfi komoran ült, az állát dörzsölte, látszott rajta, hogy minden szót mérlegel.

– Nincsenek gyerekeik? – kérdezte végül.

Benedek lassan megrázta a fejét.

– Nem adatott meg. A rokonaink messze élnek, nekik is megvannak a maguk gondjai. Mindig ketten voltunk Hajnalkával, és ez így volt jó. De most… – hangja elhalkult. – Most attól félek, mi lesz vele, ha velem történik valami.

A szoba csendbe burkolózott. Ez már nem pusztán egy szomorú történet volt, hanem egy valóságos élethelyzet, tele kiszolgáltatottsággal.

Végül Gergő megtörte a hallgatást.